Egy táskával indultam el hazulról...

Kop- kop! Ki az? Áh..Te vagy az Honvágy. Hmm…Nem lehet, hogy később gyere vissza? Áh, hogy akkor nem fogsz kopogtatni, értem. Akkor gyere be, foglalj, helyet, csak legyünk túl rajta hamar. Mi szél hozott erre? Számítottam rád, csak nem ilyen korán…Áh, értem, hogy Én tehetek róla. Igen, igen, levontam a következtetéseket. Nekem a Rémusz bácsis, nyuszis rész jobban tetszik: „ A gondok elől nem lehet megszökni..” Jó, jó, tudom. Ugyan azok a bürokratikus és egyéni harcok. Jól van, túlfantáziáltam, azt hittem, itt más lesz. Hogy mindenki úgy fogja látni a világot, ahogy Én. Jól van, jól van, tudom, hogy csitítanom kéne az elmémet. Vagy mi lenne, ha csak másra használnám? Igen, igen, persze, hogy Veronika is itt van. Nem mennék nélküle sehova, Ő a realitás. Áhh, hogy Ő miatta vagy itt, a mai nap miatt… Értem. De mit gondolsz, Drága Honvágy, otthon rájöttem volna ennyi mindenre, mint itt 2 hónap alatt? Csináltam volna ennyi mindent? Mit gondolsz, táncoltam volna fűt vágó bottal? Na látod. Szóval köszönöm a látogatásod, mehetsz is. Jó, jó, Veronikával is beszélek majd. Tudom, tudom… az utóbbi pár napban éreztem, csak nem akartam róla tudomást venni… Rendben, rendben…KIFELÉ! :D

Minden nap, mikor meglátom, olyan érzésem van, hogy a kelő nap ébredezik előttem. Még álmoskás arca olyan bűbájossá teszi, hogy minden egyes reggel magamra kell szólni, hogy ne menjek oda, leheljek puszit arcára, hogy velem ébredjen, s közöljem vele: Csodaszép.
Mikor a tolla végét rágja, ajka lebiggyed, s mint az érett cseresznye, olyan pirosan világít. Sosem visel sminket, olyan, mint ha a természet szülte volna Őt. Haja, mint a lemenő nap vöröses fénye, göndören s lágyan borul vállára. Szeme, olyan zöld, mint a fű, amiről nem tudod levenni a szemed. Bőre fehér és puha, mint a frissen hullott porhó. Karcsú és nyúlánk, mint a fa. Mozgása, mint a csobogó patak, játékos s mégsem sietős. Biztos vagyok benne, hogy csókja olyan édes, mint az érett gyümölcs.

Emlékszem az első iskolai napra, Ő hozott fényt a szívembe. Ez volt a 3. iskola abban az évben. Édesanya sokat költözik, a válás óta keresi a helyét. És most ismét bejelentette: Költözünk.
Haragos lelkem lecsitult szerelmem megismerésekor, de most még a pokol tüze is jégveremnek tűnik, olyan düh járja át testem. Visszafogom, nem akarom, hogy édesanyámnak Én is fájdalmat okozzak, hiszen már a látványom is fáj neki. Kísértetiesen hasonlítok édesapámra, akivel akkor ismerkedett meg, mikor ennyi idős volt, mint most Én. Halkan kérdezek vissza: Mennyi időm van?
Kezdj el pakolni azonnal, holnap jön a költöztető brigád, nem mész suliba. A dühöm, mint a karámot áttörő vadló, megfékezhetetlenül tör elő belőlem: MIÉRT NEM SZÓLTÁL ELŐBB?MIÉRT ÍGY?MIÉRT NEM KÉRDEZEL MEG NÉHA?MIÉRT NEM TÖRŐDSZ AZZAL, HOGY ÉN MIT SZERETNÉK?
Anyám felemelt hanggal, erőltetett dühhel reagál, tudja, hogy igazam van: AZT HISZED, NEKEM OLYAN EGYSZERŰ EZ? AZT HISZED, ÉN EZT AKAROM? APÁD ELHAGYOTT, S AZÓTA… könnyek szöknek ki szeméből. Már több mint 1,5 éve történt, de a seb, még csak varasodni sem kezdett…
Megsajnálom, elindulok felé, hogy megöleljem. Ellök. Nem kell a rohadt sajnálatod, jól vagyok. Pakolj, nincs vita, holnap indulunk.

Anya, Én nem megyek – bukik ki belőlem. Meglepődötten hátra fordul, nem számított rá, hogy ilyet mondok.  Ismételd meg még egyszer – förmed rám. Anya, Én nem megyek. Meglepődötten veszem észre, nem is esik nehezemre kimondani. Gúnyosan nevet, s megkérdi, mégis mit gondoltam, hogyan oldom meg? A terv ott, abban a pillanatban íródott a fejemben :  Van egy kolesz, nem messze az iskolától.  Anyám elsápad, harag és gyűlölet szökik szemébe, s ordítani kezd: Te is ugyan olyan rohadék vagy, mint az apád. Hálátlan, Érzéketlen seggfej! S a mondat végén elájul.

*

Feje az ölemben, hideg vizes törülközővel hűtöm arcát. Hogy megöregedett ez alatt a 1,5 év alatt.
Végig simítom haját. Göndör és vörös… Megébred, s hirtelen felvilágítanak zöld szemei… Szemei már nem haragosak, de a fájdalom, ami látszik benne, belém hasít. Megcsókolom homlokát, s fülébe súgom: Nagyon szeretlek Édesanyám, mindennél jobban, de szerelmes vagyok, s addig nem mehetek veled, amíg ezt el nem mondtam neki. Veled megyek, ha tényleg muszáj mennünk, de arra kérlek, mérlegelj. Szólni akar, de csöndre intem. Most pihenj, gyere, az ágyadba segítelek.

*

Éjszaka van, nem bírok aludni. Ahogy szerelmemről mélázok, rájövök, milyen kísérteties hasonlóság van Édesanyám és Ő közte. Vajon Édesapám is ilyennek látta Édesanyámat? Miért jutott a kapcsolatuk zátonyra, ha Anyám még mindig ennyire szereti apámat? Édesapám miért tűnt el, miért nem hallottam róla, már több mint egy éve?
Kopognak. Édesanyám az, biztosan látta az éjjeli lámpa fényét. Beinvitálom. Leül az ágyamra, s elkezd beszélni:

Nem voltam teljesen őszinte hozzád. Nem apád, hanem Én adtam be a válópert. Március 24-e volt, a tavasz kicsit megkésve kezdte el bontogatni szárnyait, s végre egy melegebb nappal ajándékozott meg. Előbb eljöttem munkából, gondoltam meglepem apádat, s mire hazaér, finom étellel várom, s amíg te edzésen vagy, romantikázunk kicsit. – csendben figyelem, tekintete megfagy, tisztán emlékszik – De Ő már otthon volt. A konyhából fiatal már – már gyermeki, női hang hallatszott. Oda mentem, s egy körülbelül veled egy idős leány ült a konyhapulton, miniszoknyában, mint egy kurva.  Agyon volt drogozva, sminkelve… Apád meg akarta magyarázni, de nekem nem volt magyarázatra szükségem. Annyit kértem, hogy neked ne mondjon egy szót se.

Azért költözünk ennyit, mert mindig megtalál minket, s Én nem akarom, hogy esetleg meglátogasson, s meg kelljen hallgatnom. Menekülök. De igazad van, nem mehet ez örökké…
Mély levegőt vesz, rám néz, bocsánatot kér, s fejét a mellkasomra hajtja. Mesélj nekem arról a lányról, …

*

Másnap reggel az iskolában újra meglátom Őt. A tegnapi nap savanyú íze, már csak halvány emlék marad elmémben. Újra kisütött a nap. Elhatározom, hogy Én is nagy tettet viszek véghez. Habár elmondani nem merem, leírom neki, mit is érzek. Ekkor leejti az egyik könyvét. Ösztönösen oda rohanok, felkapom. Megijed a hirtelen mozdulatomtól. Akarva – akaratlanul hozzá érek, elrántja magát. Félve néz a szemembe, ordít belőle a félelem. Bocsánatot kér. Ne viccelj, s ösztönösen meg akarom érinteni megint, de elhúzódik. Köszönöm, hogy felvetted a könyvet – mondja, s elrohan.

Lefagyva állok. Nem értek semmit. Elhatározom, kiderítem, mi folyik a háttérben.

*

Anyámmal végre újra beszélgetünk, egészen megváltozott az összeomlása óta, de pozitív értelemben. Még hesegeti apámat, azt mondja, 1,5 évet várt, ez a kis idő nem oszt – nem szoroz, de még erősödnie kell, hogy ne akarja azonnal megfojtani, ha meglátja Őt. Örülök, nagyon hiányzik az Édesapám, s már csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
Mesélek neki, hogy mit tapasztaltam a szerelmemmel kapcsolatban, de hogy az elmúlt időszakban, egyre többet beszélgetünk. Fel sem tűnt, hogy mennyire magányos, annyira a saját félelmemmel voltam elfoglalva, hogy odamenjek hozzá.
Anyámnak az az ötlete támad, hívjam meg magunkhoz. Nagyon fél valamitől, nem hiszem hogy átjönne. – magyarázom. Próbáld meg! – hangja határozott, de egy cseppet sem erőszakos. Végül is miért ne? – gondolom, s alig várom a következő napot.

*

Kezem-lábam remeg, s folyamatosan azt mantrázom magamban, hogy: Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni. Istenem, hogy lehetek ennyire beszari…
Már ebédszünet van, az ebédlőben ülünk, és Én még mindig még csak szóba se hoztam, hogy mit szeretnék.  Olyan száraz ez a süti, nálunk finomabb van, nincs kedved azt megkóstolni? A lány arca olyan vörös lett, mint a haja, a szeme könnybe lábadt, s csak annyit mondott: Azt hittem Te különb vagy! s ezzel otthagyott.

Hogy lehetek ekkora barom… nálunk finomabb a süti… úristen, hogy mondhattam ilyet. S homlokomat vertem az asztalba… Az nap már nem is láttam, elkéretőzött az osztályfőnöktől, hogy rosszul van.

Mikor hazaértem, anyám derült arccal kérdezte: Na, hogy ment? Sírni tudtam volna, de mégis csak férfi vagyok, vagy mi a szösz, s csak annyit mondtam: Hagyjál anya, nem akarok róla beszélni, s felrohantam a szobámba. Aznap már ki sem tettem a lábam onnét.

A hét hátra lévő részében nem jött iskolába… aztán a következőben sem… meg a következőben sem…
Kiderült, iskolát fog váltani. Nem akartam hinni a fülemnek… Egy elfuserált randira hívás miatt??

Közben Anyám rászánta magát,s végre találkozni fog apámmal a hétvégén. Közben Én is váltottam vele pár szót, s bár kínosan kerültük a témát anyámról, és arról, miért is nem tudtam már róla több mint 2 éve, az általános dolgokról, suliról, meg hogy arról, hogy ki – mit fogadott a tipp – mixen, mindig hosszasan tudtunk beszélgetni.

A tavasz beköszöntött, s Én a szokásos útvonalamon indultam haza. Volt egy platánfa, s a tövében egy pad. Hetente többször szerettem kiülni ide, mindegy milyen volt az időjárás. Ő neki is megmutattam, emlékszem a mosolyára, mikor egy kiskutya rohant oda hozzánk, és úgy örült neki, mintha Ő lett volna a gazdája. Hogy ragyogott akkor… az volt az első igazán őszinte nevetés, amit hallottam tőle… Hiányzik. 3 hónapja, hogy elment, de Én úgy érzem, már évek óta nem láttam.

Csukott szemmel emlékezek, amikor valaki elnézést kér, s megkérdi, leülhet-e. Nem jutok szóhoz. Ő az. Teljes valójában. Leül, és belekezd: Hogy nagyon sajnálja, hogy úgy otthagyott. Hogy nagyon hiányzom neki. És hogy átgondolta, és megkóstolná azt a sütit.  Úgy érzem, soha többé nem szólalok meg. Képtelen vagyok rá. Ámulok, s nem vagyok benne biztos, hogy ébren vagyok. Elkezdem magam csipkedni, mert biztos vagyok benne, hogy elaludtam a padon… megfogja a kezemet. Ébren vagy, s Én nagyon sajnálom a történteket. Adj nekem időt, s egyszer mindent elmesélek. Hála neked, nagyon sok változáson mentem keresztül az elmúlt fél évben. Kérlek, engedd, hogy jóvátegyem a hibám, s hogy elmondhassam a történetemet. Mennem kell, vár a pszichológus. Itt a számom, ha jó a hétvége, csörögj rám. S csókot lehel az arcomra.

*

Olyan fehéren megyek haza, mint aki szellemet látott. Anyám rám néz, és meg is kérdi: Szellemet láttál? Nem tudom, válaszoltam, s közben csak meredtem magam elé.  Nem hagyja ennyiben, leültet, s faggatni kezd. Elmesélek neki mindent. Drogoztál? – vágja a fejemhez a kérdést. Ránézek, s nevetésben törünk ki.
Anya, mit gondolsz, nem gond, ha amíg Te Apával vagy, Én meghívom Őt ide? Ha téged nem zavar, hogy nem lesz friss a süti… Hálás szemekkel nézek rá. S mind a ketten dupla izgalommal várjuk a hétvégét.

*

Eljött a hétvége is, bár úgy tűnt, soha nem akar elérkezni. Anyám közölte Apámmal, olyan helyre akar menni, ahol tudnak beszélgetni, de nem tud jelenetet rendezni, se kinyírni Őt. A többit rá bízza.
2-re jött érte, s Én 2-re invitáltam vendégemet.
2 óra, Apám csönget, Anyám üvölt, hogy nyissam már ki. Kinyitom,s úgy ugrok a nyakába, ahogy a 3 éves gyerek ugrik az apja karjába. Váltunk pár szót, poénkodok, hogy időben hozza haza anyámat. Csöngetnek, s Apám meg is jegyzi, hogy nekem is randim lesz e. Kinyitom az ajtót, Ő ott áll, majd lefagy. Apámra nézek, majdnem hogy segítségért kiállok, hogy mit csinálok már megint rosszul, amikor meglátom, hogy Ő is hulla fehérré változik, és megdermed. Anyám a táskájába turkálva érkezik az ajtóhoz, még motyog valamit, felnéz, elfehéredik, annyit kérdez apámtól elhalkuló, alig érthető módon: Ezt direkt csináltad, Te rohadék? és elájul.

*

Nappali, néma csend, az ébredező Anyám, a szerelmem, az Apám és Én. Nem értek semmit.

Anyám felébred, vizet kortyol… némi alkohol után kutatok. Whisky-t találok. Töltök szépen mindenkinek, de szerelmem visszautasítja. Megiszom az Övét is. Anyám és Apám is kér még. Adok, de hozzáteszem, nincs több, el lehet kezdeni mesélni.

A lényeg, hogy a szerelmem, az a lány, aki 2 évvel ezelőtt ott ült a konyhapultunkon. Nem, nem történt semmi, Apám megmentette Őt. Az egyik részeges alkalmazottja mesélte, hogy van egy fiatal kislány, aki bár nem nagyon van tudatánál, de hagyja magát, s hozzá tette, milyen szép, az a vöröses haja, és zöld szeme. Apám imádta Anyámat, minden hozzá hasonló teremtésre vigyázni akart. Megkereste ezt a lányt, és kiderült, hogy a leányt az Apja veri, molesztálja, és dugig nyomja droggal, hogy eladhassa egy-egy alkalomra a lélektelen testet, amiből meg van a kajára és a drogra a pénz. Apám befizetett és haza lopta. Ezért volt a konyhában…Ezért félt az érintéstől és a hirtelen mozdulatoktól…
 Új személyit és nevet kapott végül, s valójában 3 évvel idősebb, mint Én. De csak így volt esélye tanulni, új életet kezdeni…

Anyámat és Engemet is sokkolt a történet. Lefagyva ültünk a kanapén, és ellent mondást nem tűrően tolta felém a poharát, hogy még kér whisky-t. Egyetértettem vele. Lehúztuk. Apám és Szerelmem velünk szemben csak ültek, s várták az ítéletet.
Ránéztem Anyámra, felálltunk, odasétáltunk a vádlottakhoz, felállítottuk Őket, s mindenki megölelte ki-ki a maga párját… hosszan… véget nem érően… sírtunk. Mind a 4-en sírtunk. Nem engedtük el egymást. Félve, de megkaptam első csókomat Tőle…

Aztán a lányok bemutatkoztak egymásnak, mi meg Apámmal öleltük meg egymást. Üdv újra itthon,Apa! Nagyon szeretlek, nagyon hiányoztál!  - Te is hiányoztál nekem, és Én is nagyon szeretlek ,Fiam!

„Minden úgy van jól, ahogy van.” Nem tudom ki volt ennek a mondatnak az értelmi szerzője, de meg vagyok róla győződve, hogy nagyon bölcs volt… vagy volt egy nagyon bölcs pillanata, amikor ezt a mondatot megfogalmazta. Nem tudom, pontosan mikor és hogy találtam, vagy mi által tettem magamévá, de azt tudom, hogy már egy jó ideje kíséri éltem, és mindig – mindig sokat segített. Ahogy ma is. Nem, nem volt vészes a mai nap, de elkellett ez a mondat ahhoz, hogy az éppen alul görbülő vonalamat egyenesbe hozza. Merthogy szerintem nem attól él valaki az Én nézőpontomból élhetően, hogy semmit nem vesz magára, vagy sosem szomorú, hanem az, aki megtalálja az utat, hogy kimásszon belőle, vagy átértékelje a lehető legrövidebb időn belül.

Erről mindig az jut eszembe, amikor tandemugrottam, és mindenki ámult, hogy de bátor vagy. Én meg csak annyit fűztem hozzá, hogy bennem semmi félelem nem volt, alig vártam, hogy leugorhassak. Nekem olyan volt, mint amikor a gyerek bemehet az ugráló várba. De pl. Vikicám téliszonyos volt. Neki kihívás volt. Neki feladat volt… és megcsinálta. Na, az volt bátorság, nem az, amit Én csináltam. Ő határt lépett át, Én meg csak éltem a lehetőséggel. Hatalmas különbség... szerintem. De ez megint csak az Én kicsiny világomban megfogalmazott világnézet, ami az enyém. :D

Ma reggel azt hiszem, eddigi legnormálisabb kelésemen voltam túl. Mindenre volt időm, normálisan elkészülni, madarakat etetni, s még Én is tudtam enni. Bár úgy leültem, hogy azért sikerült picit késve érkeznem a morning spot-ra. Elmosolyodtam..Ez olyan, hogy mindig az késik az iskolából, aki a legközelebb lakik. :D

Rolffal volt a „főnököm” a mai nap során is. És a nap legnagyobb részében sepertem. Igen, sepertem. Ha létezik valami, amit a vasalásnál jobban utálok, az a seprés. Általában elódáztam, s csak felmostam mindig, mert azt meg valamiért szeretek. De itt nem volt ilyen megoldás. Csupán csak nagyobb seprű. Zenét hallgattam, gondolkodtam a világ dolgairól, a tegnapi napról, s csak sepertem, sepertem…

Ebédszünet. Megkajoltam, de nem voltam valami emelkedett hangulatban, túl sok volt a gondolat. Pedig a nap is sütött, fényesen melengette fagyosra hűlt lelkemet. Igen, fagyos volt és dacos. Lett is volna kedvem összepakolni a hátizsákomat, és elindulni a semmibe… a kaland gondolata mindig világosságot és melegséget költöztet belém.

Egyenesen Hvala alá vezetett az utam. Illetve mellé, ahol volt napfény. Kifeküdtem. Aztán eszembe jutott, hogy van még egy-két elintézni valóm, s gondoltam megoldom Őket. Az első a telenor volt, hogy lemondjam régi előfizetésemet. Tárcsáztam, és jött az sms, hogy egyenlege 300Ft alá csökkent, s a vonal is szétkapcsolt. Nem vettem észre, hogy kaptam már a 600Ft-nál.Újra próbáltam, nem engedte. Nesze neked, végre eszembe jutott, és nem sikerült. Kissé feldúltan, de lapoztam. Az a pár nap már nem oszt, nem szoroz, ha eddig ennyire hanyag voltam.
A második Wendy volt, hogy hívjuk vissza a dokit, az itteni TB számommal kapcsolatban. Levágódtam mellé, hablatyoltam. Neki futottam még egyszer, megpróbálva összeszedni a gondolataimat. Nagyon szét voltam csúszva, és sajnos mostanában keveset beszéltem angolul, így elég nehézkesen fogalmaztam. Megértette mit akarok, de érezhetően teher volt számára. Hozzátettem, hogy ráér ha lesz egy kis szabad ideje, hátha mentem a menthetetlent, de ezen csak felsóhajtott. Problémának éreztem magam, egy gennyes pattanásnak, amit el kell viselni. Elszeleltem.

Kimentem, és keringtem, mint gólya fos a levegőben. Vissza mentem Hvala alá, becsuktam a szemem, és csak dalolásztam. Jöttek a negatív gondolatok, Én meg mosolyogtam rájuk, és megkértem, hogy hagyjanak békén.

Egyszer megjelent Filipe. Érdeklődött miért vagyok egyedül, ez fura neki. Pedig nem szokatlan, hogy elvonulok ebédszünet után. Jól esett figyelmessége, de rá kellett jönnöm, Ő gondterheltebb, mint Én. Segíteni akartam, de nem tudtam. Ez még inkább felzaklatott. Egy mosolyt sem tudtam csalni az arcára. Váltottunk pár szót, s nekiállt telefonálni. Elmentem a masinámért, a botos fűnyíróért, mert délután nyertem egy rövid randit vele.

Mielőtt újdonsült szerelmemmel táncoltam volna, volt egy köröm a seprűvel. Meg utána is. De az a két óra azért jól esett. Ghost house előtt is azzal kellett gazolnom. Na az egy durva eksön volt. Üvegdarabkák..rég elfelejtett szerszámok, csempedarabok… nagyon sok minden volt ott. Fájt, ahogy a repülő darabok nekicsapódtak a testemnek…de most valahogy jól jött. A lelkem tombolt, a testem fájdalma pedig elfelejtette egy kicsit.  Újabb dalmata foltokkal gazdagodtam, az üvegdarabkákat meg megúsztam.

Realizáltam..a kiadott feladatot nem fogom tudni elvégezni. Ez újabb zakkanatot okozott, de már elnevettem magam. Mi a fenének izgulok? Kirúgni nem tudnak, és becsülettel dolgozom nap,mint nap. Enyhítette morgolódásomat a dologgal kapcsolatban, de azért nem volt nehéz újabb dolgot találni, amin morconghatok. Hiába, ha már egyedül vagyok, hamár ilyen nap volt, akkor írjuk meg azt a listát, és dühöngjük ki magunkat. Fura, de ettől máris jobb kedvem lett. Pörgettem a kicsikémet, a benzinszag körbevett. Aztán meghalt a kicsike. Nehéz leírni ,hogy mi volt a baja, lényeg, hogy az a része, amin a nejlon szál van, átbukott a legfelső tartóján. Még valami? Tettem fel a kérdést, leültem, és megcsináltam. Közben bevillant egy kép, hogy valami a lábamba áll és vérzik. Ebből kiindulva, körbenéztem, mielőtt folytattam a munkát. És igen, még mindig állítom, hogy vigyáznak rám. Egy rozsdás régi spaklit találtam, a vékonyabb fajtából. Ha az megpördül és bele áll a lábamba… Elmosolyodtam, hiába voltam „késésbe” – ez így nem igaz, mert folyamatosan dolgoztam, egyszerűen a feladat mennyiség volt több - , már nem érdekelt.

Területet váltottam, s a frissen vágott fű szaga ajándék volt, az agyam kikapcsolt, csak a masina a fű illata és Én voltam, amikor… amikor orrba csapott a frissen vágott kutyaszar illata. Ezen nem lehetett nem nevetni. A szag az hagyján, de még az arcvédőm is olyan lett. Meg gondolom a ruházatom egy része is, de azt már inkább nem vizslattam… Itt a CICD-be nem divat, hogy összeszedik a kutyák után az ürüléket… Én meg szépen megtaláltam. :D

Ismét seprés következett. Szerencsére nem éreztem magamon az új, darabos parfümöm illatát. :D
Szar ide- vagy oda, a hangulatom jobb lett. :D

6 óra előtt Dávid érkezett. Beszállt a munkába, és társaságot nyújtott. Jól esett. Nem tudom, hogy érezte e, de a legjobbkor volt a legjobb helyen. :D

Elpakoltunk, visszacaflattunk az épületünkhöz, megbeszéltük, hogy jön értem vacsi előtt s ezek után irány a zuhanyzó és a hajmosás. Megváltás volt. A forró víz ellazította zsibongó testem fájó izmait, s mintha lelkemről is lemosta volna a mai nap mocskát. Mintha simogató kéz lett volna, ami végigsimított, és megnyugtatta volna gyermekded lelkem tombolását.

Készülődtem, hajammal babráltam, nem igazán jutottunk dűlőre. Dávid kopog az ablakon. Még törülközőben vagyok, és amúgy is gondolkozom, hogy csak megetetem a csirkéket, mert a mai nap dolgait a gyomromban dolgoztam fel, s úgy égett, mint egy hatalmas erdőtűz…
Nem hagyta, hogy meglógjak,még azt is felajánlotta, hogy megeteti a csirkéket, amíg elkészülök.
3percet kértem, s így végül együtt mentünk etetni.
Vacsoránál szétváltunk… A vacsorám csendesen telt, nem nagyon volt kedvem beszélgetni, már egész jól voltam, nyoma sem volt a mai napi negatív hullámnak, de féltem, egy sikertelen angol beszélgetés, vagy valaki negatív energiája visszaránt. Hiába, jól voltam, de nem szikla szilárdan, ahogy általában szokott lenni.

Ezek után bementem a tanterembe netezni kicsit. Válaszoltam a levelekre, s egyszer csak egy kép ugrott be, egy férfi arcot láttam, s csak az Ő hangját hallottam, azt, amit Ő mond. Leírtam, s posztoltam az arckönyvön.

Íme:
Ha elfogy a tüzifa, nem lesz más lehetősége...bizony hozzám kell majd bújnia..másként megfagy..vagy inkább megfagyna? Miért ilyen zabos, nem csináltam semmit...Még, még...mi az hogy még? És ha csinálnék?arra nem gondolt,hogy tetszene?? Miért mondja ezt, Én csak élem az életem. Nem, nem azt mondtam, hogy jöjjön hozzám, és csináljon porontyokat...Még csak szexről sem volt szó. Annyit mondtam, hogy nem akarom, hogy megfagyjon...az meg hogy mit gondoltam, az az enyém... Tudja mit..Ha gondolja, itt vagyok,megtalál. Felesleges vitákba nem megyek bele... Méghogy férfiak??? Tudja cicuka, nem csak Maga van a világon...szóval hagyja abba a nyávogást, messze vagyunk még a céltól, úgyhogy hamar össze kell barátkoznunk.. No mi az,hogy felugrott máris meggondolta magát? Ez gyorsan ment... Jah, hogy egy ki'gyó... De hát ez egy bébi.. Már értem,miért nem akar velem aludni...Hogy Én szemtelen? Soha hölgyem, csak kimondom amit gondolok.. A maga világa csupa képmutatás.. az enyém...ezek szerint szemtelen..de Én csak valóságosnak mondanám...

Visszajöttem a szobámba, Petyával dumcsiztam kicsit, s elmentem valamit keresni, amibe be tudom áztatni a ruháimat. Két kisebb lavór szerűséget találtam. Melegvíz, egyikbe a gatyóm, másikba a pulcsim meg a pólóm. Jól bekentem Őket Venish szappannal, s most áznak. A Venish szappan illata elárasztotta a szobát..Imádom.

Mikor ürítettem a zsebeit, találtam benne, 2db rendes lakatkulcsot egy karikán, egy kisebb lakatot, s egy elnyomorodott mini kulcsot. El is felejtkeztem róluk. A nyomi kulcsot seprés közben, a kisebb lakatot és a lakatkulcsokat a ghost house előtt találtam, és még nem tudom miért, de zsebre vágtam. Látok benne lehetőséget, hogy még lesz jelentősége. Egyébként a kulcs, amit a nyakamban hordtam, az a méret, ami lehet nyitná ezt a lakatot. :D Nem lényeg hogy nyitja e. Ami mosolyt csalt az arcomra, az az volt, hogy egy nyamvadtabb napon is találok valami olyat, ami azt sugallja, hogy jó helyen járok. :D

Ezek után elmentem, beszélgettem még kicsit, s mikor visszafelé jöttem, elvarázsolt az ég. Felhőtlen, s rengeteg csillag látszik. Elámultam. Nem érdekelt,hogy vizes e a fű vagy sem, vagy hogy fehér gatyában vagyok,vagy a hideg… hanyatt vágódtam. Bár nem voltam a földön 2 percnél többet, mert tényleg nagyon hideg van és nem szeretnék se fel -, se megfázni, nagyon jól esett megállni egy pillanatra, s ámulni. Már mosolyogva léptem be az első ajtón, szinte magam mögött hagyva a mai nap szarjait – szó szerint - , s oda is mentem Petyához, megölelve kívántam jó éjszakát neki.

Jól vagyok. Úgy volt jó ez a nap, ahogy volt.

Ami a tegnapot illeti. Először lefeküdtem, hogy képtelen vagyok írni, annyira fáradt voltam..Aztán nem bírtam magammal,s megpróbálkoztam vele, de…végül kidőltem, mint akit pofán vertek.

De itt van, amit írtam:

„Megpróbáltam írás nélkül elaludni, de hiába. Inkább kimásztam az ágyból, de muszáj írnom.

Az után, hogy tegnap este beszéltem Ősökkel, s bár fél siker lett, mert nem volt időnk mindent megbeszélni – ilyen az, ha rád zárják az egyetlen helyet, ahol van fedél a fejed felett, és normális net - , nem emlékszem semmire. Becsületszavamra, fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Néha úgy emlékszem olvastam, néha meg, meg vagyok róla győződve, hogy mivel 6kor kellett kelnem, tuti nem voltam ilyen felelőtlen.  Szóval fogalmam nincs, az viszont rémlik, hogy valaki felkapcsolta a villanyt a konyhába, ami bevilágított hozzám, ez meglepett, ezért kikeltem az ágyból, hogy megnézzem, milyen fény is ez, és így történt, hogy nem felejtettem el a fogszabályzómat. :D

Büszke vagyok a 6órási kelésemre. Bár még mindig bronzérmes vagyok (3. szundi), tökéletesen sikeres volt. Mindenre volt időm…

Az út Birminghambe 3 órás volt. Csendben – már amennyire, azaz autó csendesnek mondható - , bólogatósan – tudjátok, az a kocsiban alvós féle bólogatás, amikor néha fent vagy, néha meg bóbiskolsz és esik le a fejed :D -  és fázósan – de legalább formás mellekkel - telt. Komolyan, próbálom arról az oldalról megközelíteni a dolgot, hogy tök jó, ha fázom, mert akkor formásak a melleim… De az igazság az, hogy ha 6 réteg ruha van rajtad, akkor nem igazán mész semmire a formás mellekkel…:D

A humana day konferenciaszerű volt, előadásokkal és persze mini szendvicsekkel és sütikkel…Nem elég, hogy egész nap ülsz, még az ellenállhatatlan kalória bombák is hangoskodnak neked…

Rá kellett jönnöm, hogy a felnőttek is tudnak ugyan úgy „rosszalkodni”, s állandóan párhuzamosan beszélni az előadással…  Arról is megvilágosodásom támadt – MÁR MEGINT-, hogy komolyan neki kell állnom angolozni – jó, a lényeget értettem, de ez már nem elégít ki… mégis, a legdurvább az volt, mikor Alicnek odaszóltam magyarul… nézett rám, hogy megismételném… elkezdtem megint magyarul, mire rájöttem, mi a bibi… hát ez gáz…

Magyar beszédemet az írásra kéne korlátoznom.

Az úton sok időm volt gondolkodni… még mindig nem álltam neki furulya tanulmányaimnak… mindig csak tervezgetek, a kutya meg a macska. Nem baj, hamarosan jön a csomagom, abban pedig lesz Post-it. Azzal lehet igazán tervezni. :D  Amin nevettem, hogy már rég óta vágyom post it-re, s a humana day-en kaptunk egy mappát, amiben volt  1db beragasztva. Igaz, a színének volt jelentősége… de ha úgy nézem, kívántam és megkaptam. Van post-it-om. :D

Jó volt látni a Birminghamieket… A világmegváltó beszélgetések elmaradtak, és legyünk Őszinték, igen felületesre sikerült a legtöbbjükkel… Zoli volt a kivétel, de erről sunnyognom kéne, mert lebuktatom magam, hogy magyarul beszélgettem…

Persze alkottam egész nap, pl.: egy kézben a mappa meg a vizespohár, elkezd kicsúszni a mappából a cucc, én meg elfordítom a kezem, akkor meg persze a víz borul a szőnyegre… végül a mappa tartalma is a földön köt ki… csak még mellette elővizeztem neki a padlót… :D Meg hasonló apróságok.

 A kaland, az előadás végénél volt. Kaptunk kitűzőt mikor megérkeztünk, s Zoli megjegyezte, hogy Ő nem kapott, mikor érkezett. Búcsúzóul gondoltam megajándékozom, és neki adtam az enyémet…De mikor ki akartam jutni a portán…. kérték vissza a cuccost…ÁHÁ…Visszarohantam, s Zoltán urunk már sehol.  Aztán Carla látott meg egy árválkodót az asztalon… oda mentem, ott volt Torban… megfogtam a kitűzőt… néztem rá mereven, néztem… nem mondott semmit, így benyögtem egy köszönömöt és már a liftben is voltam…Nem tudom, utólag jutott eszembe, hogy vajon kiét hozhattam el???:D:D:D

Szóval, olyan nyugis nap volt. Nem pörögtem túl a dolgot. :D

Ősökkel befejeztük a tegnapi beszélgetést, neteztem egy hangyányit, aztán jöttem, hogy alszom, mert nagyon álmos vagyok.”

Így utólag, azt hiszem, nincs mit hozzáfűznöm. :D Főleg, ha már úgy kezdtem a mai bejegyzést, hogy „Minden úgy van jól, ahogy van.” – akkor legyen ez is úgy jó, ahogy van. :D

Oldalra néztem, és megláttam a „mindenes” füzetemet, amit kiraktam az ablakba, mert amellett hogy mindenes füzet, egész dekoratív is a micimackóval az elején. Bevillant, hogy ma egy mosolykártyás bejegyzéssel búcsúzok el. (Röviden a mosolykártyáról: Mikor felmondtam a Keroxban, az utolsó szombati túlórámon, kreatív görcsöm volt, és kis kockára vágott lapocskákra mosolygós fejeket rajzoltam, és oda írtam valamit hozzá. Pl.: Mosolyogj! Úgy sokkal szebb vagy!, vagy Kitartás!, ilyenek. ) Végig olvastam, hogy miket írtam, és ezt választottam ma estére:

„Mosolyogj!Minden könnyebb!” :D

Ismét parádésan indult a reggel, olyan tipikus hétfősen, pedig szerda van. Az hagyján, hogy otthonról álmodtam, s így nehéz volt egyáltalán akarni, hogy felébredjek, még a reggeli első mozdulatok sem estek valami jól. Igen, tegnap nem éreztem semmit az egész napos fűnyírásból, reggel viszont úgy éreztem, semmim nem mozog, s ha robot lettem volna, olajért kiáltottam volna.

De itt még nincs vége a bálnak. 7:15…visszabóbiskolok, és megjelenik előttem a rota. Ma vagy holnap csinálom Én a reggelit? Felriadok, magamra kapom az első ruhát ami a kezembe esik, és szedem a lábam, mint akit kergetnek. Én csináltam a reggelit, 7:25-öt írunk, és 7:30-kor tálalni kéne. Zseniális vagyok! Elkezdem,csinálom… nincs tálaló kocsi…a dán vendégek felhasználták…még jobb. Osvaldo és Réka angyallá változott, Osvaldo tartotta bennem a lelket, meg kérdezte, hogy mit segítsen, Réka meg hozta a trolit. 7:40 és 45 között már tálaltam is. Pörögtem, mint a búgócsiga, aztán Carla is angyallá változott, meg azt hiszem Mónika is. És már tálalva is volt a reggeli. Negyed órás késéssel.

A rohanás persze nem ért véget ezzel, hiszen ott vannak a csirkék. Utólag elgondolkodtam rajta, ha Ő nekik adtam volna előbb kaját, abból mekkora balhé lett volna? Csintalan mosollyal az arcomon köszöntöm Hvalát, és a közeli almafáról tépek egy almát. Úgy sem lesz időm enni, jelenleg az alma a fogkefém, és a reggeli szájszag még hagyján…de az az íz…szóval felüdítettem a számat. :D

Visszaérek, Bobby terel a teremben. Ránézek Óriási könyörgő szemekkel…bepisilek…Te tudod, mondja, és megrántja a vállát… Annyi ideig pisiltem, hogy ez idő alatt szerintem 4szer is belelehetett volna fogni a nagy dologba is. :D

Rohanok, sietek, bemegyek a terembe, és ki az első???Hát Én…Odafagytam az ajtó elé. Annyira lefagytam, hogy szépen végignéztem, hogy mindenki bejön, ahelyett, hogy elmentem volna csinálni egy teát vagy kv-t. :D

A reggeli morning spot a green housba telt, munkával. Sokan voltunk, élveztem, gazoltam. Viszont, 9 előtt 2 perccel le tettem mindent, és szinte rohantam a konyhába. Az alma jó kis savat csinált, s Én már ordítani tudtam volna az éhségtől. Aztán vigyorogva burkoltam egyet… :D

Rohanás átöltözni. Minden mozdulat fáj, de mosolygok, nem zavar.
Újra Én és a fűnyíró.  Fáj minden mozdulat, de még élvezem. 11 órási szünet, kv, egy szelet nutellás kenyér – mert megszolgáltam a kalóriát - , nekem passzolt fél szál cigi – Adél nem kérte, és lepasszolta - , Én pedig rongyoltam az első fa alá amit találtam,  – Hvala messze volt - , s ületem, és úgy éreztem meg fogok halni…

Nem vártam ki a 20 percet, egyszer megindultam, és még egyszer képtelen lettem volna. Elkezdtem dolgozni, és egyre szokta meg a testem a terhelést… Szépen lassan megszokta a munkát, és megint nem volt semmi bajság.

Ebéd, ebéd után néma csend. Hallgattam a többieket, de beszélni képtelen voltam. Hiába, Női test ez..töltődtem.  :D

Utána közös kertészkedés, mindenki ott, s folytattam a fűvágást. Megismerkedtem már teljesen a  géppel. Már megismertem a hangját, amikor ürül a tank, vagy nagyon kicsi a szál. Tudtam, hol milyen sebességgel érdemes dolgozni. Eggyé váltam a masinával. :D
Az is boldoggá tett, hogy Alice hasonló masinával dolgozott, és feltaláltam magam, mikor segítséget kért. :D

Egyik szünetben néztem a traktort. Oda szóltam Eszkimó Péternek: Egyszer vezethetem majd a traktort?Azt mondta, talán a jövő héten, csak beszélni kéne Wendyvel… Mi a manó :D Nem erre a válaszra számítottam. :D Meglátjuk, de kíváncsian várom. :D

Munkának vége, tusolás, hajmosás. Holnap Birminghambe megyünk, Humana Day van, nincs munka… Örülök neki, bár a reggel 7 órai indulás egy pillanatra megállította a szívemet. :D

Felpörögtem. Testápoló, hajápoló, hajszárítás, tyúketetés, netezés – szar a facebook, nem tudok levelet olvasni, nem baj, velem nem babrál ki az a fránya, irány a Gaia terem, számítógép, mindenrendben, este SOS randi Ősökkel – júúúúúúúj, csomagom fog érkezni…:D:D:D -, vacsora.
Ha szerda, akkor viráglocsolás… sose lesz vége a napnak, vagy miért nem 48 óra egy nap érzésének váltakozása bennem.

De végül büszke vagyok magamra, már sötétben is kiigazodom ezen az útvesztőn.( az épületen, ahol lakom) Néha, mint egy nesztelen pihe nyitom ki az ajtót, hátha szobába nyitok be véletlenül. Aztán trappolok tovább, mint a szélvész Rozi.:D

Újra a szobába, kikészít holnapra mindent, beállít az ébresztőt – ez most fájt egy picit, a 6 óra bepötyögése olyan volt, mintha a fogamat húzták volna - , …… és leül. Nem, nem haldoklik, csak egy kicsit. Ír… azt szeret.

Ma azért voltak gondolataim, nem volt annyira üres a fejem, mint tegnap.

Mindjárt megyek dumcsizni Életadóimmal, szóval búcsúzom is. Ha utána leülök még írni… erre nem is akarok gondolni, milyen kelésem lenne holnap reggel…:D

Nem első alkalommal, de láttam ma Mókust is, és Fácánt is… :D (Ezt most miért írtam le, nem tudom, de kijött… :D)

Na jó, pusszantás! :D

ui.: elfelejtettem mondani, hogy milyen mákom volt tegnap este. Betakaróztam, és valami koppant. A telefonom. Teljesen elfelejtettem volna ébresztőt beállítani… :D Hiába,valaki mindig vigyáz rám :D

Fél 9. Rendet raktam, kikészítettem a holnapi cuccom, pizsit húztam –amihez most már a zokni is hozzá tartozik :D - , fogat mostam – egy megjegyzés: szódabikarbónával ne vakarjátok meg a nyelveteket, mert nagyon rossz íze van, és porcelán busz vezetés lehet a vége!(porcelán busz: wc kagyló) :D

Szörpivel kísérem az írást, de a teás bögrébe. :D Az állandó dolgokba is lehet változatosságot vinni. :D

Lássuk csak. Hiába, ébredni nem könnyű… hogy a fene enné meg :D Semmi extra nem volt ma reggel, a szokásos rohanás, a szokásos kisfilm. Utána terem takarítás, majd…

…majd lehetőséget kaptam, hogy végre kipróbáljam a fűnyírást, de a bottal táncolós fajtát. Tudjátok, mikor egy hosszú rúd végén van a fej, ami forog és vágja a füvet. Imádtam. IIIImmmááádddttammm. :D

Szerintem 3-4 éve nem volt ilyen nap, hogy ennyire üres legyen a fejem. Komolyan. Nem tudtam, hogy képes vagyok rá, de nem volt más, csak a fűnyíró meg Én. Zajvédő a fülemen – semmi zene, de nem is hiányzott most - , plasztik az arcom előtt… és csináltam, csináltam, csináltam. Töltöttem a tankot, vágtam a nejlon szálat, szétszereltem, összeraktam és folytattam. Tetőtől talpig tiszta dzsuva voltam, de zseniális volt… zseniális! :D

Rolf-al, a „nagy főnökkel” dolgoztam együtt. Azt mondta, folytathatnám holnap, ha gondolom… hát persze! :D Este egy manócska „szobrocskát” is kaptam tőle ajándékba... amit persze le kellett ejtenem, csak olyan Cintiásan. Nem lett nagy baja, az a pici fehér folt, ami keletkezett rajta, fekete filccel simán eltüntethető volt. Már nem is látszik:D

Ami azt illeti, azért elfáradtam.  Újabb munka van, aminek „képviselői” előtt fejet hajtok! Szerintem mindenki dalmatává változik a végére. Én csak egy napot húztam még le, de a felpattanó dolgok, bizony kipöttyözték a testem…nem, nem számoltam össze :D:D – na jó, elkezdtem, de nem fejeztem be… :D

Társasozni kéne, de egyszerűen nem megy… :D

Azt hiszem, megszületett a legrövidebb írásom. Hiába, tegnap a leghosszabb, ma a legrövidebb… tökéletesen egyensúlyban. :D

Befekszem az ágyba, belehelem, és olvasok, mert már nagyon hiányzik… meg be kéne fejezni… s el kéne kezdenem angolul olvasni, mert frusztrál, hogy nem fejlődtem sokat az elmúlt 2 hétben angolból. Hiába, a következő lépcső, hogy esténként írok, majd olvasok, és közben szótárazok… De még előtte kiélvezem minden egyes betűjét a mostani történetnek.

Kis Darázs…ez a könyv címe… és ez az első mini történetemet juttatja eszembe… a legelső mini történetemet általános iskolában írtam, és ha jól emlékszem, soha nem mutattam meg senkinek. A történet egy darázsról szólt. Az volt a novella címe,hogy : Egy darázs, aki életeket mentett… Onnét jött, hogy az iskola egy új részében voltunk, és beszállt egy darázs, aki miatt ki kellett nyitni a terem ajtaját s meghallottuk a tűzjelzőt. Persze csak próba volt..a valóságban. A novellámban már egész más volt a helyzet. :D Nem, nem tudom hova lett sajnos, s csak részleteiben emlékszem a történetre. Pedig most szívesen visszaolvasnám…

Már ezért megérte ide jönni… rájönni, hogy mennyire szeretek írni. Bár valahol tudtam, mert a bakancs listámon ott van: Írni egy könyvet. :D Még a végén pipa lesz a végénél…:D

Ez eszembe juttatta a háttértáramat, s a rajta lévő írásaimat. Nem volt sok, és mind különböző stílusú volt. Az volt a tervem vele, hogy a könyvem egy skizofrén lányról fog szólni, aki néha írogat. Az írogatásai lettek volna a nagyon rövidke történeteim. Az olyanok, mint mostanában a hallucinációim. Az egy-egy szituáció leírás, aminek igazából se eleje se vége, de egy eseményt ír le, ezek lettek volna az álmok, a film részletek, amit néznek…stb.  Szóval ilyen story a storyban dolog lett volna a vége, s lehetetlen lett volna megmondani a besorolását. Lett volna benne mese, szerelem, krimi, minden.
Bár még ki tudja… ha így folytatódnak a kívánságaim valóra válásai, még az is lehet, hogy... na jó, nagyon előre szaladtam, és különben is, arról volt szó, hogy lelépek. :D

Minden jót Édeskéim! :D

És habár napos óráink egyre fogynak, s a felhők veszik uralmukba az eget, sose feledjétek:

FELHŐK FELETT MINDIG SÜT A NAP!!! :D:D:D

Fél 11-et ütött az óra, s végre elfoglaltam írói székemet, iszogatom teámat, csak annyi mindent szeretnék írni, hogy azt nem tudom, hogy fogjak hozzá.

Megint szórólapoztam, s a talicskára várva, ami visszahozza popsimat a CICD-be, megint tollat ragadtam, íme:

„Egy fűzfa alatt ücsörgök épp, valahol Hull városának egyik kerületében. De talán kezdjük az elejétől:

Ébredésem a többihez képest egész egyszerűen ment, bár most is a 3. ébresztő volt a befutó a hogyan ébresszük fel Cintiát versenyben. Vendégem vagy felkelt már, vagy nem is a helyén aludt, a lényeg, hogy nem találkoztam morcos tekintetével, így remélhetőleg csak Én ébredtem meg 3-szor. (utólag megtudtam, reggelit készített, korán kelt.)

Gyors készülődés, etetés. Mikor berongyoltam az ebédlőbe, felkiáltottam, hogy de majom vagyok, elfelejtettem kiengedni a picikéimet. Hamar megnyugtató választ kaptam Tomtól, hogy Ő már kiengedte Őket.

A nap erős sugaraival ajándékozta meg Anglia lakóit, már kora reggel. Jól esett a napfényfürdő és a meleg. Bár most nem voltam annyira átfagyva, mivel este zokniban aludtam el, hátha nem fázok reggel annyira, s tény és való, sokkal elviselhetőbb volt a reggeli cidri. :D

Etetés után szendó készítés, kivételesen tudtam, mit fogok csinálni a mai nap folyamán. Pár falat, cipőcsere, s már kezdődött is a morning spot.

Első körben megbeszéltük a heti teendőket, terveket, majd néztünk egy kisfilmet.

Asa felkészített, hogy a fickó gyorsan beszél, de arra nem, hogy annyira gyorsan, hogy a bőrén keresztül lélegzik. Az értelmezés egy kívánságnak tűnt az aranyhaltól – főleg így hétfő reggel-, így maradtam annál, hogy megpróbáljam a hallott szöveget és a feliratot összeegyeztetni. Őszintén szólva, ez sem volt egy egyszerű feladat. Vége lett a kisfilmnek, s a fickó helyett is kapkodtam a levegőt.

Haladtunk tovább, de elvesztettem a fonalat, annyira voltam csak képben, hogy tudjam, a 2-es csoportban vagyok. Csoport társaimat megkérdeztem, hogy akkor most mi van, s megtudtam a feladatunkat: Ötletelni kellett, hogy mutatnánk be a Cicd-t és a humanat. Szerencsés csoportba kerültem, Mónika és Carla toppon volt, elvégezték a feladat nagy részét, Én és még 2 csoportbéli társunk, csak meghúztuk magunkat, és jó nagyokat bólogattunk. 15 perc múlva Asa már kérte is az ötleteket. Az első csoport nem jutott semmire. Kapták is a fejmosást, s Én is magaménak éreztem. Hiszen csak szerencsém volt, jó csoportba kerültem. De könyörgöm, 15 perc alatt, hétfő reggel kreatívnak lenni?? Szerintem ezt Ő sem gondolta komolyan.

Irány szórólapozni. Mónikával ültünk hátul, Dávid volt a navigátor. Először, s Hullba nem egy egyszerű feladat ez. Ráadásul, Bobbynak is nagyon hétfő volt, nem épp a legtürelmesebb, legsegítőbb és legmegértőbb passzba volt.
Mónikával dalolásztunk, s megtárgyaltuk, miért is van nálam 3 táska. Igen, 3. Az egyik az övtatyim – fontos iratokkal, pénzzel, ilyesmivel. 1 oldalzsák, ami kézre esik, abban tartom a szórólapokat, s egy nagyobb táska,  - amit a hátamon hordok, de nem hátizsák - , amiben az innivaló, esőkabát, kaja, és egyéb ilyen dolgok leleddzenek.

Már Hullban jártunk, amikor megláttam a térképet, s eltorzult az arcom. Mónika megkérdezte, mi az oka az érdekes arcszerkezetemnek. Halkan mondtam: Ezeket a térképeket már megcsináltuk, mikor legutoljára Hull-ban szórólapoztunk. Elkéri, megnézi, szólunk Bobby pajtásnak. Az nem lehet, mondja, s ezzel gyorsan, s határozottan pontot tesz a dolog végére.
Az út hátra lévő részén szippantottam magamba a zenét, mert reggel lefagyott az mp3-am, és szórólapozni olyan zene nélkül, mint fürdeni szappan nélkül. Jó-jó, de nem az igazi.

22-es térkép. Ezt csináltam múltkor. Dávid Mónikának ajánlja fel először, aki csak annyit mondd, hogy nem bánja. Dávid határozottá válik, s nekem adja inkább. Mónika megjegyzi, hogy megint ugyan azt? Erre a reakcióm annyi, hogy így a legjobb, múltkor úgy sem volt elég a szórólap, s Én tudom, hova nem dobtam legutolsó alkalommal. Igazat ad, s ezzel útnak indulok.

Ismerős terep. Besuhanok a boltba 1 doboz cigiért. – Ezen kívül még egyre van pénzem, de úgy döntök, nem foglalkozom most anyagi dolgokkal, vagy azzal, hogy mi lesz később. Most szeretném, úgy illene az ismerős terephez.  –

Nem kell sokat várnom, s már meg is jelenik az első angyalkám, egy alacsony, kedves arcú, tömzsi fekete nő képében. Mosolygunk, majd leszólít: - Nem félsz, mert Én itt mindig nagyon félek.
A biciklis kerülő úton jártam épp, amit már a múltkor kitapasztaltam. Nem, miért? – válaszolok könnyed hangnemben. És mesél, hogy fura alakok szoktak itt lenni, hogy kora reggel inkább kerül, és csak úgy ontja a szót, hogy erre laik, és így, és úgy. Majd óva int, hogy vigyázzak magamra, s tovább indul. Szinte szalad. Elmosolyodom, hagyom hogy az óvatosság átjárjon, a félelem szagnak meg búcsút intek, s Én is haladok tovább utamon.

Később egy újabb postás bújt angyalbőrbe, vele is egy területen dolgoztunk. Kb. mindig egy – két ajtóval előttem járt. A szabadban munkálkodó háztulajdonosok is megmosolyogták, ahogy egymás után érkeztünk. Időközönként nagyokat nevettünk, mikor összenéztünk. Az egyik ajtóhoz Én értem hamarabb. Elkértem a postát, s azt is bedobtam. Köszönte, s hamar beszélgetés kerekedett. Először egy árva kukkot nem értettem. Néztem rá nagy boci szemekkel, s hamar kapcsolt. Lassított és „butított” nyelvezetén. No, máris megértettem. Megkérdezte, hogy fizet ez a munka, meg ehhez hasonló dolgokat. Én pedig elmeséltem mit csinálok, majd külön váltak útjaink.

Végeztem a területtel, megebédeltem, ittam, cigiztem, pihentem egyet, majd folytattam utamat.

Egyik házikónál alma volt kitéve, ezzel a felirattal: Szolgáld ki magad. Felkacagtam, nagyon tetszett a dolog, választottam egy kisebbet, feldobtam, elkaptam, elraktam a táskámba, s tovább álltam.

2 ajtóval arrébb kutyaugatás. Már épp hiányolni akartam az eltűnő szórólapokat. Az hagyján, hogy eltűnt, de utána a kutya az ablakhoz rohant vele, s szájában a szórólappal ugatott. Felvisítottam, akkorát nevettem. Próbáltam lefotózni a mostani telefonommal, de nem sok sikerrel jártam. Mindenesetre meg tudtam volna zabálni azt a dögicét. :D

A másik oldalt indultam vissza, amikor megláttam egy biciklin Bruce Whillis hasonmást, aki olyan 28 éves lehetett. Aki nem tudná, Bruce bácsi a gyengém.  Nézem, csorgatom a nyálam, egyszer megfordul. Megáll bennem az ütő, s azt sem tudtam hirtelen, mentem, vagy jöttem a háztól.
Csak meglátta az almát. Kivett egyet, feldobta és elrakta. Úgy mint Én. Csak Ő nyúlt a következőért, beleharapott és tovább indult. Elmosolyodtam...Lehet hogy rokonok, állapítottam meg, s folytattam a munkát.

Később egy 40-es évei közepén járó fickó mosolygott úgy rám, hogy a nevemet is elfelejtettem.  Melóscucc, napszemcsi, 32 fogas vigyor. Nekem elég volt, hogy egy pillanatra szerelmes legyek. Aztán a pillanat elszállt, és mindenki ment a maga dolgára. :D

Az utam elején, megmagyaráztam magamnak, hogy azért nincs zeném, mert ha Afrikában tényleg olyan helyre sikerül mennem, ahol nincs áram, akkor biza zene sem lesz mindig. Ebben az esetben a zene ajándék lesz, nem megszokás, mint most.  Ezt olyan szépen sikerült elfogadnom, hogy végül nem is hiányzott. Néha feltűnt, hogy van egy belső, beépített mp3-am, ami folyamatosan megy, egyszer pedig megálltam egy ház előtt, ahonnét hangos zene áradt kifelé, s becsukott szemmel hallgattam, s töltöttem meg vele minden porcikámat.

Ismét voltak állatkáim is. A kisvárosban lévő fekete macshoz hasonló cicus várt az egyik ajtóban, Ő is bebocsátást kért tőlem. Vele is közöltem, hogy kicsi vagyok Én ehhez, megdögönyöztem, s búcsút intettem neki.

Itt, ahol ücsörgök pedig kutyusok látogatnak meg folyamatában. Idejönnek, megpuszilgatnak, megugatnak, és mennek tovább a gazdival. Imádom Őket.

Voltak pillangóim is, akik egész hosszasan repkedtek körülöttem egy részen a városban. :D

Az illatokat is nagyon intenzíven éltem meg ma. Frissen mosott ruha, frissen vágott fű, készülő ebéd. Az egyik ételillat a mákos gubára emlékeztetett. Volt, ahol tömény virág illat áradt a levegőben, ami már szinte mámorítóan hatott. És persze parfümök sokasága. A kedvencem egy férfi illat volt, bicikliző férfiak húzták maguk után.

Volt egy szélroham is, mai eszembe juttatta az egyik  első szórólapozásomat, amiről nem írtam túl nagy részletességgel. A lényeg, hogy kicsavarta a szél a kezemből a szórólapot, amit üldözőbe vettem, de bemenekült egy szép és nagy fekete hodály alá. Szél csend lett hirtelen, de Én nem akartam ott hagyni a „szemetet”.  Tehát tessék most elképzelni, ahogy valaki ott ül egy kocsi mellett és valami idegen nyelven karattyol folyamatosan. Majd megjelenik egy sárga papírdarab a kocsi alól, felkapja, s úgy örül neki, mint az ágy alól kikönyörgött gyereknek az édesanyja, s ezek után, laza könnyedséggel, szinte táncolva elindul tovább. :D

Az illatokról meg az jutott eszembe, mikor egy szegényebb, már - már gettós környéken dobáltam a sárga papírt, az egész utca Eminemtől zengett s kb. minden 4. ajtónál marihuána szaga tépázta orromat.

Szóval érdekes,s bár mocskosul monoton, mégis elképesztően izgalmas, vicces és varázslatos tud lenni ez a munka. S nem mellesleg, az írói vénám is örvendezik, hogy van lehetősége és ideje írni. (2db A4-es lapot hoztam magammal…szinte tudtam,hogy ez lesz.)

Bár nem kapkodtam, tartottam szünetet, megint picit több mint 2 órával előbb sikerült végezni, pedig mind az 1000 papírfecnit kiszórtam. Most nagyon jó, de hogy mi lesz télen…Meglátjuk, lehet akkor nem is leszek ennyire fürge. :D

Fél A4-es oldalam, és 1 órám maradt. Az almát hely keresés közben elmajszoltam. Jut eszembe, a múltkor azt hittem, 1 literes kólát vettem, de nem rég észre vettem, hogy 1,5 literes…És majdnem üres… Szóval, az 1 literes kevés lett volna.
Dolgok, amik csak úgy maguktól jól történnek. Ilyen volt ma az is, hogy volt egy zsákutca, amit inkább kihagytam, mert ahogy elindultam arrafelé, rossz érzés töltött el. Múltkor, amikor ott jártam, csupa magasan hordott orral találkoztam, így úgy voltam vele, ha marad még muníció, visszajövök inkább. De 2 db. szórólap maradt, pont befejeztem az utolsó utcát is, amit terveztem. :D

Most már csak úgy kéne jól alakulnia, hogy Dhuramot is megismerjem. Kíváncsi vagyok az ottani lak-ra is.  :D

Hűvösödik az idő, talán mégsem volt olyan rossz ötlet vastagabban felöltözni.

…itt méláztam egy kicsit, majd újra tollat ragadtam:

A tyúkos storyt nem is meséltem még. Az hagyján, hogy ugye 1 kisebb tojást otthagytam tyúkanyónak, hogy költse ki, s ennek következményeivel nem számoltam, de arra sem gondoltam, hogy mi lesz, ha még egy kis tojást tojik nekem mellé. Na, akkor ki ecpecelem, melyik a régi és melyik az új? Buta lány…
A másik kisebb tyúk, meg úgy döntött, túljár az eszemen.  Már 3. napi etetésnél nem láttam, de nem akartam megint vaklármázni, így hagytam a dolgot. Tegnap este azért már nyugtalankodtam, s elindultam keresésére. Hát a cukker az egyik susnyás aljában csinált fészket. 10 percet harcoltam vele, mire 5-öt el tudtam „lopni” szegénykémtől.  Ma reggel már szaladt kajálni, így a maradék újabb 5-öt is elvettem tőle. Először kicsit rosszul érintett a dolog.
Nem az a baj, hogy el kell venni a tojást. Az zavar, amikor „harcolni” kell érte, és „erőszakkal” kell elvenni… ilyenkor bánt a dolog egy kicsit…

Ránéztem a telefonra, és bevillant: Hoppá! A telefon előfizu lemondása. Már mióta szeretném lemondani. Idő csekkol, tökéletes fél5. 5-ig vannak, s már tárcsázom is: 1220. Az első fura, hogy kicsöng. Múltkor nem csöngött, mind1, Elmondom mit szeretnék. Átkapcsolnak. Megismétlem. Hát, azt mondja, hogy 5-ig van erre lehetőség 9/9-es melléken. Megköszönöm, leteszem, s elgondolkodom, tényleg ennyire elkerülte valami a figyelmemet, mi a fene volt ez? S hatalmas fényesség önti el az agyamat:  1 óra csúszás van a két ország között…. :D Szép volt Cintia, ismét nagyot alkottál! :D”

*

Nem sokkal ez után, felálltam és elindultam, mert nagyon fáztam, de mivel 10 percre voltam a találkahelytől, s nekem még több mint fél órám volt, az ellenkező, erdős rész felé vettem az irányt. A tollak mutatták az utat, nagyon sokat találtam. – így választottam azt a fűzfát is, ahova letelepedtem, mert ott virított egy madártoll - .

Ahogy sétáltam, találtam egy erdei szedres bokrot. Gondoltam eszek belőle egyet, ártani nem árthat. Az egyből, kettő lett, a kettőből három. Biciklis tépetett el mellettem, s zavarba is jöttem attól, hogy eszegetek. Aztán ettem a következőt, a következőt, s előtört belőlem a gyerek. Az olyan gyerek, akinek először mutatják meg szülei, hogy a gyümölcs nem a boltban terem, hanem a természetben.  Néha grimaszoltam, mikor egy savanykásabb került a számba, néha pedig cuppogtam, amikor az édesebb verzió. Elvesztettem az uralmat magam felett, nem érdekeltek a kutya sétáltatók a biciklisek, csak az érdekelt, hogy megtaláljam a legfinomabbat az összes közül. Szinte faltam, mint aki több napja nem evett. Élveztem az ízek kavalkádját, s mindig izgalommal töltött el, hogy az újabb falat édes lesz e, vagy épp savanyú.

Elrohant az idő, indulnom kell. Kifogtam egy pont nem túl édes, de nem is savanyú verziót, tökéletes volt zárásnak. Elindultam. Elköszöntem a fűzfától, s ránéztem az órámra. 7 perc, mondtam ki hangosan, s igyekezni kezdtem. Aztán megálltam. Nem 7 percem van, hanem 12. Sebaj, úgy voltam vele, igyekszem, hátha egy megérzés, és előbb jönnek. 25, sehol semmi. Elmosolyodtam, hogy mit gondoltam Én. Aztán ahogy vártam, eszembe jutott, hogy mi van, ha az a hangos 7 perces kijelentés a késésre vonatkozott. Izgatottan teltek a percek, hogy megjelenik e a Kia 37 előtt, vagy sem. 31,32,33,34,35 s megjelent a fekete vasparipa..elszontyolodtam picit. Aztán Bobby intett, hogy megfordul. Bólintottam. Beültem a kocsiba, elindult a kocsi, s felnéztem az órára. A valódi indulás 37-kor volt. Megnéztem a telefonomat, ott is.  A megérzésem nem csalt, s velem madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog voltam.

Az út alapvetően csendben telt, ittam magamba a zenét. Azért hiányzott.

Mikor kiszálltunk, Mónikával nekiálltunk beszélgetni…aztán belemerültünk,storyztunk, meséltünk. Kacagva mentem a szobámba. Realizáltam, hogy konkrétan semmire nincs időm, így kipakoltam a táskából, felkaptam a lap-topom, s indultam az ebédlőbe. Neteztem picit, felraktam a tegnapi írásomat, beszélgettem kicsit.

Megint megtapasztaltam: Mindig, amikor elbizonytalanodom az írásban, valaki angyallá változik, és tovább terelget. :D

7:20, felocsúdok gondolataimból és netezésből. Kiló méteres sor a vacsihoz, sötétedik, és a csirkék még nem ettek. Nem volt kérdés, körútra indultam. Az egyik helyen keveseltem a csirkéket, de nem akartam vaklármát csapni, mint múltkor, hamár későn indultam el etetni. Szóval nagyon remélem, hogy reggel ott lesznek a kicsikéim.

Mire vissza értem nem volt sor, de igazából kaja sem. :D

Popsi ringatás a szobámig, gyors pancsolás, hajmosás. Csinibe vágtam magam, elvégre music est van… piros felső, fekete szoknya, lila harisnya… és gumicsizma. Sajnálom, semmi ép- kéz-láb cipőt nem találtam. :D

Késve érkeztem picit, fél 9 környékén.,(8kor kezdünk),de mindig így szoktam. 15 perc telhetett el, amikor meglátom a rota készítőket. Hmm, ha most nem állok fel megnézni, mikor mit csinálok, el fogom felejteni. Megnéztem… és mit látok??? Hogy nekem most nagyon mosogatnom kéne…

Futottam, s téptem fel a konyha ajtaját. BOCSÁNAT, DE MIÉRT NEM SZÓLTÁL? – pirítottam rá Dávidra.  Lazán lekezelte, nem csinált belőle problémát: Azt hittem tudod.  Hát… nem... Bocsi.

Kötényt kötöttem magamra, és káromkodtam. Egyrészt, a tepsibe ragadt krumpli darabok miatt, - és ezután szépen beáztattam őket - , másrészről, meg hogy hetente egyszer van music est, és jóformán Én vagyok az egyetlen diák, aki oda tolja a képét. (Ez így ebben a formában nem igaz, de Én vagyok a diákok közül az erős mag.) Miért nem lehet egy kicsit figyelemmel lenni erre. Igen, dühös voltam picit. Úgy 5 percig. Utána már semmi bajom nem volt, tudom, hogy sokáig itt leszek, lesz még music est, csak váratlanul ért, ennyi az egész. De tényleg, a rota készítők sem figyelhetnek mindig, mindenre oda. De hirtelen nem tudtam ezt így átgondolni… kellett, azaz 5 perc. :D

Jó hangulat volt a konyhában (többen voltunk ott, Tamás és Cuba sütöttek). Finom, frissen sült zsemlét ettünk… hiába, ez egy torkos nap volt. :D

Az utolsó negyed órára értem vissza a zenei gyűlésre. Már nem volt időm eggyé válni velük, inkább csak szemlélő voltam. De legalább loptam még egy picit a hangulatból. :D

A szobám felé vettem az irányt. Ajtó előtt egy ismerős arc. Csipkerózsikát várta,nem valami fényes hangulatban.  Kérdeztem, akar e beszélgetni. Azt mondta minek, beszélgettünk az erdőbe, és neki esetek, hogy miket mondott nekem. Arcon csapás volt ez, szöges dróttal. Annyit mondtam neki, hogy bármit mondhatok, úgy sem fog nekem hinni, de nem beszéltem senkivel arról, amit mi ott beszéltünk. Nem hitt nekem.
Amúgy is, kisebb gondom is nagyobb ennél – vágta a fejemhez. Durr, egy szögesdrótos pofon a másik oldalról is. Hmm. Bejöttem egy cigiért, s rágyújtottam. Nem sokat szóltam utána hozzá, de ha szóltam, akkor is kissé nyersen. Bántott a feltételezés…

A szarból anyukám, sehogy sem maradsz ki. Úgy éreztem magam, mint egy hangya, aki rosszkor volt rossz helyen, és pont a nyakába kapott egy kupac ürüléket. Hihi, de hangya vagyok, a hangya meg nagyon sok súlyt elbír. :D Nincsen baj, az Én lelkiismeretem totálisan tiszta. Csak azért rosszul esett az igazságtalanság, de mivel gyermeki lelkem hisz a mesékben, abban is hiszek, hogy végül ki fog derülni az igazság. :D

Fél kettő. A fene, hogy rohan az idő. Hát, hogy hogyan fogok holnap felkelni…                                            

No, nem szaporítom a szót tovább, majdnem 6 oldal untig elég belőlem. :D

És tudjátok mit, most valami csattanós befejezésre vágynék… de nem megy.  Úgyhogy a csattanás az irományom végén az, hogy lecsukom Géniusz (a laptopom) tetejét.

Óriás Ölelés! :D

Ma szörpivel és a fesztivál poharammal kísérem az írásomat. Happy a vállamon. Teljesen, mint egy felnőtt, nem? :D :D :D – és most elképzelem, ahogy olvasni képes gyerekem kezébe nyomom a könyvet, elkapom az egyik plüss állatkáját, oda kucorodom mellé, és lágy hangon, hatalmas szemekkel annyit mondok majd neki: Tündéreset szeretnék ma este. Ő pedig nagylelkűen felajánlja 3 kedvence közül az egyiket, s annyit mond majd nekem: Anya! Te örökre gyerek maradsz, ugye tudod? :D Hatalmasat kacagunk, s elkezd olvasni. Mikor elfárad, csak annyit mond majd: Ideje aludnod, holnap korán mész dolgozni. Álmosságot tettetek majd, s nyüszörgök. Erre Ő: Ne,ne nyafogj anya, holnap folytatjuk, ígérem. Puszit nyomok neki, s mire kilépek az ajtón, Ő már alszik is. Mikor bemegyek majd a hálóba, az apja annyit kérdez majd: Melyiket olvastattad fel vele, Te, Örök gyermek. Gyere ide, hagy adjak egy csókot. S Én mosolyogva, elalszok a kedvesem mellkasán.

Szóval a mai nap. Mivel az ajtón túl a másik szobába már vendégem van, s nem akarom, hogy Ő is 4-szer keljen reggelente, nagyon megfontoltan, kiszámoltam, hogy 7:55-ös kelés, tökéletes lesz a tollasaimnak is, és nekem is. Bár az első csörgésre nem, de a másodikra már kint is voltam az ágyból.

A hétvégi etetőszerkó (pizsi,gumicsizma,kabát), 2 perc és már úton is voltam. Igyekeztem rettenetesen halk lenni, nem akartam felkelteni Petyát.

Verőfényes napsütés köszöntött. Simogatott, kényeztetett, megszeretgetett. Nagyon hálás voltam neki, s bár alig vártam, hogy újra ágyban lehessek, lelassítottam, s kényelmesen, komótosan jártam végig a reggeli útvonalamat. Ma Marie jegyezte meg, hogy érdemes lenne tükörbe néznem. :D

Mikor befejeztem az etetést, már teljesen ébren voltam. Megkávéztam, megreggeliztem, s megterveztem a napomat. 1 óra múlva tértem vissza, azzal a tervvel, hogy felveszek valami rendes ruhát, s megvalósítom a terveimet. Kezdtem volna nekiállni, amikor rájöttem, hogy át kell caflatnom a szépségen, mindenféleképpen, így inkább adok még neki is és magamnak is időt, ledőltem hát az ágyra. Zenét hallgattam – szigorúan mp3-ból  - , gondolatban leültem Hvala alá, s már aludtam is. Megébredtem, bóbicáltam, álmodtam…11 körül nem bírtam már tovább, kilestem, bár sejtettem hogy Csipkerózsikám még szunyókál. Gondoltam egyet, kinyitottam az ablakot, s innentől kezdve azon keresztül közlekedtem. :D

Meglestem a mosógépet – sikertelen próbálkozás 1 - , meg elmentem fotózni kicsit. Jó volt egy kicsit élvezni a napfényt, a fényképezés adta örömöket, és még a magányt is. Volt, hogy kiterültem a nap által már forróra melegített mezőn, vagy épp a kert adta alma, édes vagy épp savanyú ízét élveztem. Voltam a szellemházban is, hogy csináljak egy-két fotót. A napokban minden lomot odacipeltek, így már nem ugyan olyan, mint amit Én el akartam csípni, de azért készült egy – két kép. Van köztük egy, ami nagyon érdekes… Művészképnek mondanám, mivel egy madár csontváz van rajta…

Volt időm gondolkodni, tisztogatni az érzéseimet, meglátásaimat, levonni a következtetéseket a mostani eseményekből… Rá kellett jönnöm, hogy bizony a pozitív dolgokat is ugyan úgy fel kell dolgozni, mint a negatívokat… Nagyon sok jó dolog történik, nagyon sok kedves szót kapok… :D
Lényeg, hogy ma olyan, ember mentes, gondolkodós hangulatban indult a délelőtt…

Megebédeltem olyan fél 2 magasságában, elmentem megint megnézni a mosógépet – siker! :D - , és visszamásztam a szobámba. – Hihi, szó szerint :D -  Gondoltam kilesek, meglátogatta e már a Herceg Csipkerózsikát, mert Én már takarítanék. Ahogy kinyitottam az ajtót, azt hiszem, rásegítettem Álomszuszékom ébredésére… de csak egy kicsit. :D

Nálam beindult a takarítási kényszer, s bár nem tudom, hogy sikerült, de szerintem egy órát minimum sikerült takarítanom, ha nem többet. :D

Utána családi életem ápolgatásával foglalkoztam, Mamzival és Papeskuval töltöttük a délutánt… persze skype-on... manapság már… :D

Meg majdnem voltam futni…:D

Etettem, beszélgettem neten, majd teletöltöttem a saját pocimat is (…), aztán, mint aki ott sem volt, jöttem a szobámba… Hiába,a mai az egy ilyen nap… :D

Fürödtem egy hatalmasat, teljesen hallucinációmentes volt. Csupán csak játékkal telt. Buborékokat fújtam a tenyerem segítségével, és némelyik olyan „erősre” sikerült, hogy pattogtattam a tenyeremen. :D Miután kijátszottam magam, visszajöttem, megnéztem a képeket, amiket csináltam, bepakoltam holnapra (úgy tudom, szórólapozni fogok), összekészítettem a ruhám, és nekiláttam élmény beszámolni.  S most nagyjából ennyi is.

Megyek, ledőlök. Most olvasni sincs kedvem. Egy cigi jól esne, de hiába, tegnap elszívtam az utolsót. Ilyen az, ha van cigim. Egyszerűen képtelen vagyok kontrolálni, hogy mennyit szívok. De ha elfogy… néha eszembe sem jut. A mai nap pl. most jutott eszembe először. Ha tudnám kontrolálni…

Beállítottam az ébresztőt…7:00…és átállítottam a szundit 7 percre. Nem, nem, semmi logikája nincs, csupán csak szeretem a 7-es számot.  Na jó, egyre gyagyább vagyok, ennek véget kell vetni! :D

Jó szunyat, Kedveskéim!

Tegnap este, miután befejezetem az írást, készültem kikapcsolni a gépet, s zártam be az ablakokat, amikor felbukkant a facebook, és egy levél. Itt a szobámba, kiszámíthatatlan a net, hol van – hol nincs. Hirtelen ihletmentességem miatt, s mert elolvastam az utolsó sorokat az írásomból és nem tetszett, picit el is ment a kedvem az írástól. No de a levél. Ott virított előttem, mint a felkelő nap sugarai, s meghozták a fényt. Az első levél volt, ami reagált a múltkori bejegyzésemre, hogy aki akar, írjon. Kedves szavak, Őszinte érzelmek, és építő kritika. Olyan szinten fényt hozott, hogy máris lett kedvem újra írni, de már nagyon fáradt voltam. Kikapcsoltam a gépet, s nem emlékszem az ágyba jutásomra.

Reggeli ébresztőmet későbbre állítottam picit, háromnegyed nyolcra. Az még a kukoriknak is jó, Én meg majdnem egy órával többet alhatok. Hálóing, gumicsizma, kabát. A szokásos. Rongyoltam, szinte csukott szemmel. Picikéimet kiengedtem, és megint futottak utánam. Imádom Őket. Carla meglátta a fejem, és csak annyit mondott: Látnod kéne a fejed. Kösz nem, kihagynám, reagáltam kacagva.

Visszabaktattam a szobámba, és lefeküdtem újra. Gondolkodtam, hogy el tudok e majd aludni, meg eszembe jutott a tegnapi történet, és hogy nem folytatódott álmomban, s már aludtam is újra.

Dávid ébresztett 10kor, kimondottan megkértem rá, hogy megnézzük, mi a helyzet a konyhában. Véééégggrreeee, nem az ébresztő sipítozására keltem. :D

Reggeli, kv, cigi és már ott is voltam a konyhába. Dávid már ott volt, s kész terve volt. Zseniálisat alkottunk, időbe befejeztük. Igazából a maradékokat turbóztuk fel, mert annyira üres volt minden, hogy salátát sem tudtam csinálni,mert nem volt hozzá alapanyag. Leves, tésztaféle, krumpliféle, pörkölt, tojásos rizspogácsa a vegáknak. Meglepett, milyen otthonosan mozgott Dávid a kajacsinálóban. Nem mesterien, de nagyon ügyesen. Hagymát vágtam, és bőgtem, mint az állat tőle,erre kivette a kezemből, és mint a profik, könnyek nélkül, se perc alatt felkockázta. Ráadásul szebben, mint Én. Először nem voltam ideges. Élveztem a közös munkát. :D

Felszolgáltunk, és Én megint leléptem. Ilyenkor képtelen vagyok ott maradni, még így is, hogy érzetre egész jót alakítottunk. :D

Mikor visszafelé indultam, a tyúkól mellett megláttam egy döglött galambot. Összeszorult a szívem, s valamiért átmentem az épület másik oldalára. A következő épületnél, pedig láttam egy döglött nyulat. (Bevillant, hogy reggel hallottam Zu-t beszélni, és valami nyúlról beszélt, de nem hallottam mit.) Azonnal megfordultam, s elmentem a csirkeházba ásóért. Bevágtattam az erdőbe, s kiszemeltem egy szép fát. Nem bírtam a tövébe ásni, sok volt a gyökér. Kerestem egy fától mentesebb részt, és ástam… Egymás mellét temetem Őket, nem kérdés. Először a galambért mentem el, Ő volt messzebb. Felvettem a lapáttal, de nem bírtam ránézni. Befektettem a lukba, éreztem, hogy lehet nem fogom bírni könnyek nélkül. De erős vagyok, nincs baj. Elindultam a nyusziért. Próbáltam a lapáttal felvenni, de elernyedt teste nehezen engedte. Elindultam vele, találkoztam Bobbyval. Néha történik ilyen, próbált vigasztalni, valószínűleg nem a megszokott arcot vágtam. Annyit tudtam mondani, hogy tudom, de nem akarom minden nap látni. Ástam egy lukat az erdőbe, oda viszem.

Elkövettem a hibát, ránéztem a nyuszira, ahogy élettelenül fekszik a lapáton. Bevillant Boncsi kutyám teste, amikor altatás után a kezembe fogtam. Megindultak a könnyek, nem akartam visszafojtani. Mikor beleraktam a lyukba és földeltem be Őket, már zokogtam. Egy fát szúrtam be fejfának, és elmentem onnét. A halál fájdalommal töltötte el a szívemet.

Vittem vissza a lapátot, s indultam a szobám felé. Nem vágytam másra, minthogy összehúzhassam magam, hogy gyermek lehessek, és valaki azt mondja nekem, az állatok most jobb helyen vannak, és simogassanak, ölelgessenek, puszilgassanak. Nem akarok erős nő lenni, hanem üvöltve síró gyerek.

Összefutottam Gáborral és Zuval. Halk köszönés, szipogás, nem vettek észre semmit szerencsére. Aztán visszamentem, hogy reggel arról a nyusziról beszéltek e. Zu megköszönte, hogy elvittem, mert már meg kért egy-két embert, de senki nem vitte el.
Berongyoltam egy cigiért, épp hogy meggyújtottam, a könnyek, mint derült égből záporeső megindultak, s Én rohantam oda Zuhoz és Gáborhoz, hogy ölelést szeretnék kérni. Zu azonnal ölelt, simogatott, és kedvesen a fülembe súgta, megesik az ilyen, ha az ember egyedül van, sírj csak nyugodtan. Elengedtem, s elkaptam Gábort is. Magyarul kérdezett, halkan, lágyan: Mi a baj? Elmosolyodtam, s válaszoltam: Azt hiszem, túlságosan szeretem az állatokat, megviselt a halál közelsége. Otthagytam Őket, elszívtam a cigit, még pityogtam kicsit, s elhatároztam, egy nagy zuhany jól fog esni.

Így is tettem, összekészülődtem, vittem egy plusz kisebb törölközőt, s borotvát is. Könyörgöm, majdnem akkora volt a lábamon a szőr, mint a pasiknak. Magammal akartam foglalkozni.
Hajmosás, bénázás a zuhanyzó alatt borotválkozással… és megvillant a villanykörte a fejem felett. Fogtam a kisebb törülközőt, összehajtottam, és leültem rá..Máris kényelmesebb. :D
Miután végeztem, még maradni akartam. Hirtelen ötlettől vezérelve, a zuhany alá, a zuhanytálcába raktam a kistörülközőt és leültem rá. Áztattam magam, hallgattam a víz csobogását…

Meditatív állapot, látomások. Az első a nyuszi volt, aki mint „kiderült”, az a nyuszi volt, akit nem mertem megsimogatni még múltkor, mert megfordult a fejembe, hogy beteg. Tényleg az volt. Olyan volt, mintha azért jött volna ide meghalni….nem tudom miért, de egy pillanatra azt éreztem, hogy talán értette szavaimat, amikor találkoztunk, és jött elbúcsúzni, és igazából majdnem meg is talált, nem messze volt a szobámtól.
A másik a galambocska volt. Azért volt a csirke ól mellett, mert tudta, hogy meg fog halni, és látta, hogy bánok a csirkékkel…

Lehet az agyam és a lelkem így dolgozza fel a „traumát”, lehet tényleg igaz. A lényegen, a megélésen nem változtat. Ez az Én igazságom, az Én világom. :D

Visszazökkenve  a valóságba, kicsit hűvösre vettem a vizet, majd hidegre, amíg nem fáztam majd újra vissza melegre. Ez újabb ébren álmodást váltott ki belőlem:

Fekete Nő vagyok, a sivatag szélében lakom a párommal. Hosszú hónapok óta nem esett, s megeredt az eső. Kirohanok, s földre dobom magam. Égnek tartom fejem, résre nyitom ajkaimat, szinte szeretkezek az első esővel. Az uram megáll az ajtóba, kilép Ő is az esőre, de nem akar megzavarni. Néz szerelmesen, talán egy kicsit féltékeny is az esőre, s ezen a gondolaton elmosolyodik. Érzi, ahogy a vágy hatalmába keríti. Megkíván. Én csak vonaglok csukott szemmel az esőben, nincs semmi körülöttem, csak az eső meg Én. Alább hagy az eső, s kedvesem oda sétál hozzám, Én felállok s a szemébe nézek. Szerelem és vágy egyvelegét látom benne. A mellkasa egyre gyorsabban mozog. Megölelem, s megérzem dagadó férfiasságát. Felforrósodik a testem egy másod perc alatt, a szemébe nézek, s eddig uralma alatt tartott vágy, mint szabadjára engedett vadló, nem ismert határokat. Az eső is újra rázendített, s mi ott, ahol voltunk, az esőben, a sárban, a természetben szeretkeztünk. Olyan szinten csak egymásra koncentráltunk, hogy nem vigyáztunk... Megfogant első gyermekünk. Szerelemgyerek. Egészséges kislány lett, de Én belehaltam a szülésbe.

Magamhoz tértem. Elég volt ennyi mára, gondoltam. S abbahagytam a zuhanyzást. :D

Folytattam a magammal foglalkozást, beraktam a fogszabályzóm, mert rájöttem, hogy az elmúlt 4 este teljesen elfelejtettem,  s gondoltam kiszedem a szemöldököm. Terveztem, hogy itt megszokom, hogy nem szedem ki, Afrikába nem fog érdekelni, utána meg meglátjuk, de most megkívántam. Hmm, Cintia tervezett, nem hozott szemöldök csipeszt. Ennek örömére kifestettem a szempillámat. :D

Felöltöztem – csajosságra vágytam, így szoknyát húztam -, majd elindultam mosni. Mindenki megkérdezte, akivel találkoztam, hogy hova megyek, s mikor mondtam, hogy csak mosni, elmosolyodtak, mert azt hitték, valahova messzebbre tartok… Lehet, egy kicsit jobban kiöltöztem a kelleténél…:D
Persze minden mosógép foglalt volt. Marad az éjszakai mosás, az működni szokott. :D

-S ebben a pillanatban kopogtak az ablakon, este erdő party. :D Oké, nem mosok este. :D –

Csináltam egy teát, visszajöttem, s nekiláttam írni. :D

Most összeírom a dolgaimat, amit már vagy 3 napja tervezek, aztán irány az ebédlő, felrakom a tegnap esti posztom, válaszolok a levelekre, este pedig – szigorúan a csirkék etetése után – irány az erdő. Mónika is óva intett, hogy bármit vigyek magammal. Őszintén szólva, nem is nagyon terveztem… :D

Állatok megetetve, bezárva, Én erdő készen. Valahol olvastam, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözék. Van benne igazság. Mikor visszajöttem vacsorából, elkészültem. És azóta nem fázok úgy, ahogy szoktam. Bár tény, hogy van rajtam egy harisnya, egy sztreccs naci, és egy mackó alsó. Felül egy top, egy hosszú ujjú felső, egy póló… azt hiszem, tök érthető, hogy nem fázom, az ember télen öltözik így, de hát könyörgöm, nem akarok megfázni. :D (Édesanyám hangja cseng fülemben: „Ha egy oroszlán megenne, 3 napig ruhát szarna…”)Az egészség koktél is készül,s a vitamint is bevettem előre…:D

Visszaolvastam, amit írtam – nem, nem az egészet, csak egy részét - … nem a legjobb ötlet. Mindig..mindig elbizonytalanít, mindig mindent újra akarok írni… Adott az újabb lecke. :)

Na jó, mindjárt 9, és indulok, szóval inkább elbúcsúzok.

Éjfél múlt, s Én újra itt a szobámban. Nem adta magát most annyira az este...

És még mielőtt valaki feltételezné, nem, nincsen semmi baj, egyszerűen csak le vagyok nyugodva, és csendre, nyugodtságra, elmélyültségre vágyom. Az este folyamán, ha még egyszer valaki megkérdezte volna, hogy mi a baj, lila fejjel jövök haza, mert tuti begolyóztam volna, és a fejemet vertestem volna az első fába, amit találok.

Megyek, szudizok egyet. Joccaka.

ui.: Nem, még nem kell 3 nadrág,vagy majdhogynem az összes ruhám. Még sok egy picit…:D

20:12…pizsi, tea, és írás. Tökéletes lezárás a napnak. Szeretem.
 Előre beburkolóztam az ágytakarómba, s most Happy-t is idehoztam. Ráraktam a vállamra, Ő is a monitort látja. :D

Tegnap este, miután befejeztem az írást, nagyon hívott a természet, s gondoltam két legyet ütök egy csapásra, s a fogkefét is magammal vittem. Nagyon csavarta valami az orrom, s mikor kifelé tartottam a mosdóból, ki is jött, s a korom sötétben azonnal kaptam a reakciót: Egészségedre!
Felsikoltottam. Dávid épp arra járt. Nem győzött bocsánatot kérni, Én meg utána is csak kacarásztam. Kicsit összecsináltam magam, még jó, hogy már pisiltem. Szerintem teli húgyhólyaggal tuti bepisilek, annak ellenére, hogy már egy jó ideje szobatiszta vagyok. :D

Beburkolóztam az ágyamba, halk klasszikus zene, és olvasás. Megint az aksira bíztam magam, s nem, nem sikerült előbb elaludni. A szitu hasonló volt, mint előző nap, csak most  23:45-öt ütött az óra. :D

A reggeli kelés sem volt parádé mentesebb a többinél. Mikor először megcsörrent az ébresztő, felébredtem, feltérdeltem, de a fejemet inkább visszaraktam az ágyra, s a párna alá dugtam.  A fenekem égnek. Visszaaludtam. A következő ébresztőnél ugyan ebben a pozícióba keltem. Eszembe jutott, hogy kicsinek aludtam így, Erzsi mamánál.  Büdös bogárnak hívta ezt a pózt. Ő már elhagyta földi testét, máshol éli életét, vagy más testben.(Majd megtudom, hogy működik ez, ha eljön az ideje). Mivel itt nincs gyertyám, gondolatban gyújtottam egyet. S visszaaludtam, ismét, s a pózon nem változtattam, immáron direkt.
Szenvedtem még egy sort, és 7:30kor keltem, magamtól, mert erre az időpontra nincs ébresztő.

A törpék ki voltak engedve, csak az ételre vártak. Úgy döntöttem a tegnapi „hamis” vacsi után elosztom valahogy azt a picike magot, és kiverem a palávert, hogy már pedig gyalog elmegyek kajáért ,ha kell.  Úgy rohantak enni, szegénykéim. Gondoltam bemegyek a kis épületbe, ahol egy-két kerti szerszám van, ott tartjuk a csirkekaját, szalmát, ilyesmit. És mit láttam? 2 zsák csirketápot. Nagyon helyes! Örvendeztem, és ma mindenki 1-2 marokkal több kaját kapott reggelire. :D

Csodaszép napunk volt ma. A reggeli hideg ellenére, hamar előbújt a napocska, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára.  Bevágtam egy joghurtot, mert csak arra volt időm, csináltam egy kv-t, és kezdődött is a morning spot. Nem teljesen sikerült ott lennem. A gondolatok cikáztak a fejembe, van egy pár ötletem, mit szeretnék csinálni a hétvégén, meg van egy két tervem is, aminek el kéne kezdeni a megvalósítását. Szóval kis darabka a filmből, kis darabka tervezés…kb. 5 perces váltásokkal. Haragudtam magamra, sose fogok megtanulni angolul, ha nem veszem a fáradtságot, hogy ilyenkor figyeljek. De hiába, az ember nem lehet mindig a toppon. Vagy nem csinálhat mindig, mindent jól.

Ma konténert festettem. Előtte gyorsan elmosogattam reggeli után, meg előkészítettem a dolgokat a festéshez,  addig Bobby eldobta a többieket szórólapozni. Visszajött, és bevezetett a konténer festés rejtelmeibe. Egy jó darabig ott maradt, s nézte, ahogy dolgozom. Eleinte úgy kalapált a szívem, mint vizsgák előtt, s a gyomrom is kezdte játszani az ilyenkor bevett játékát, hogy felugrik a torkomba, aztán mivel tudja, hogy rosszat csinál, visszaszalad a helyére. Persze nem csak egyszer..kis csintalan... Lecsitítottam magam. Nagy nehezen visszanyertem normál pulzusomat, és a gyomromat is megneveltem. Telt az idő, zenére vágytam, de Bobby maradt. Egyszer felsóhajtott, meg kérdeztem mi a baj? Miért lenne baj? jött a kérdés visszakézből. Mondtam volna, hogy mert sóhajtottál, de mivel nem tudtam, hogy kell mondani angolul, annyit mondtam, hogy: mivel így csináltál hogy, és megmutattam neki. Áh, semmi baj, ne aggódj, s hátrébb ment, leült nem messze tőlem. Néha még odakiabált, hogy több festéket… aztán hamarosan odébb állt. Tényleg sokat segített, s azt hiszem, újabb leckét tanultam meg. Méghozzá: Az, hogy valaki nézi hogy mit csinálsz, és közbeszól, nem azt jelenti, hogy kötekedni akar, hanem azt, hogy segíteni akar. Csak az emberek mindig rosszindulatúan közelítik meg ezt a kérdést, és azt feltételezik,hogy felül akarják bírálni Őket. Hmm… olyan, mintha egyre naivabb lennék. Lehet… de ha így van, akkor naiv akarok lenni. Sokkal szebb így az élet.  :D

Befejeztem a konténereket, mondanom sem kell, hogy még az arcom is festékes volt. Csak hogy ez nem egyszerű falfesték… ez biza nem jön le egykönnyen. Hígító a barátunk, mondtam Bobbynak, hogy szükségem lenne rá. Először poénkodott, hogy nincs, aztán megkaptam az üveget. Az arcomról levarázsoltam hígító nélkül, nem mertem bevállalni, hogy azt is lemossam vele. A karom…sikáltam, sikáltam…5 percen belül olyan száraz volt a bőröm, hogy a csiszoló papír is irigykedve nézte volna. Abbahagytam, később folytatom, s szóltam Bobbynak, hogy előbb tartom meg a szünetet, mert muszáj jó nagy adag krémet kennem a kezemre. Áldását adta a dolgora,s megkaptam a feladatot, hogy  utána „kepszlekeljek” (Ami mint megtudtam: Kepszek, de nekem marad kepszlek… Ugye édesanya és édesapa, mint a lantba, a latba helyett… :D )
Jó vastagon bekentem a kezem, és vártam volna, ha kellett volna. Úgy itta a bőröm, mint száraz föld a vizet. Újabb réteg, s ezt is hamar beitta, de bőröm visszanyerte nedvesség tartalmát. Megpusziltam, és közöltem vele, este még kap inni, de egyelőre elég lesz. :D

Munka után leültem, és összevarrtam az óriás tűvel a cipőmet. Már mind a kettő hápogott… :D

Szoba, tusolás, bőrömnek beígért testápoló adag, viszonylag csini ruha, irány az ebédlő. Korán érkeztem. Csináltam egy teát, és levágódtam Sasha mellé, hogy megsimizzem kicsit. Aztán rájöttem, hogy késik a vacsi, s elmentem etetni.

Evés közben elvarázsolódtam. Az első, amit "éreztem", hogy valaki megsimítja a vállamat.( Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik az érintés..) Nagyon óvatosan ér hozzám, s Én csak becsukom a szemem és élvezem. Végig simítja a tetoválásomat, s csókot lehel a pillangóra… majd a nyakamra. Bizsergek. Hátra akarok fordulni, megnézni ki az, de megállít. Még nem lehet. - szól rám kedves, ámde határozott hangon. Zihálok… az izgatottságtól és a kíváncsiságtól. Itt van, felhevíti a testem, és nem engedi megtudnom, ki is Ő. – Ekkor Gonsalo visszaránt a valóságba. Itt vagy? Többé- kevésbé adom a választ, s látja, hogy elmélyültem a gondolataimba. Békén hagy. Utána már mindent hallok, ami körülöttem történik, de folytatódik a történet. Két világ között lebegtem.

Egy kendőt kötött a szememre, azt mondta elmegyünk egy kicsit, mert tudja, hogy nagyon szeretnék már végre táncolni. Nem tudom hova visz, rám teríti a kabátját, s a következő, amit hallok, egy kellemes női hang, és hangszerek. A zongorát, a hegedűt, a dobot és a gitárt azonnal megismerem. Lehet, hogy ennyi, lehet, hogy több, nem tudom, de nem is érdekel. Elvarázsol a zene. Mindenki üdvözöl és örül, hogy végre látnak. Kik Ők? – kérdezem. A barátaim, válaszolja szeretettel ittas hangon. Szívószálat érzek a számnál. Igyál – mondja, de olyan hanglejtéssel, hogy nem lehet rá nemet mondani. Elkezdek inni, és nagyon reménykedem benne, hogy nem whisky cola…megérzem a gin tonic ízét. Elmosolyodom.  Tudom, hogy nem szereted a „wiszki kólát”, remélem, ez megfelel. Tökéletes, válaszoltam. Na gyere, táncoljunk, elvégre ezért csináltam ezt a banzájt. :D Táncolunk. Az illata megtölti az orrom. Nem akarom elfelejteni. Fel akarom majd ismerni. Az egyik idősebb barátja lekér, s barátságos beszélgetésbe kezd. Gondosan ügyel, hogy ne mondja ki a nevét. Ekkor hallom a nevem, Cintia… Dávid az, az itteni világból. Nincs kedved holnap velem főzni? Akkor nem eszik senki, válaszolom. Miért, jön a kérdés. Mert nem tudok főzni, de Te? Én sem. Szuper, szerintem nem a legjobb ötlet.  Később megnéztem a rotát. Mi főzünk holnap… :D

Nem volt több vízió, vége lett a bulinak…talán majd álmomban. :D

Vissza jöttem a szobámba, s elkezdtem átöltözni, amikor megláttam a bögrémet. Hmm…a tea. Hát visszaslattyogtam, s csináltam egy teát.

Belemerülve az írásba, egyszer kopognak az ablakon. A bulgár srác, a félénk szöszi, és Petya jött. Petya ide költözik a jövő hétre, mert kirakják őket az épületükből, a vendégek miatt, akik jönnek majd. Beszélgetek velük. Elmennek. Újabb kopogás az ablakon. Amilcar. Ajándékot hozott. Táskát, táskában cd-k, tusfürdő, női kencék. Nagyon meglep, kedves tőle. Majd elmegy, s később újra csatlakozik, és hoz nekem nyalókát is… Hihetetlen. :D

Abbahagyom az írást, beszélgetünk. Kopognak. Filippe és a hangos szöszi. A porszívót keresik. Filippe lenyom egy homlok csókot, s lelépnek… Majd megint kopognak. Dávid az, érdeklődik, mit főzzünk holnap. 3-asban beszélgetünk. Majd nem tudok mit hozzáfűzni a holnapi főzéshez, mert nem tudom, mink van, s így Én nem tudok tervezni, és őszintén szólva, nem is akarok. Amilcar látja rajtam,s felkínálja a lehetőséget, hogy folytassam a pötyögést. Élek vele.

Az elmúlt 3 bekezdést legépeltem, és rájöttem, vendégeim vannak, ezért ismét abbahagyom az élménybeszámolást és inkább csatlakozom. Amilcar elmegy, Dáviddal cigizünk egyet. Filippével találkozunk. Megy az erdőbe. Invitál. Visszautasítom, bár még mindig gondolkodom rajta, hogy nem hangzik rosszul.

Élvezetes, mosolygós nap volt a mai is. Bár egy percre elszomorított a tény, hogy biza nincs mindenki mindenkivel jóba, és nem szeret mindenki mindenkit. Tudom, hogy gyagya gondolat, de egy pillanatra tényleg elkeserített. Itt vagyok egy ideje, és azért hallok dolgokat. De az Én tapasztalataim mások. Nem tudok olyan embert mondani itt, akit ne kedvelnék. Fura, de igaz. Bár igazából, nem is akarok nem kedvelni valakit. Olyan jó így.

Lemerültem. Az ihlet és a fogalmazó képesség is aludni ment már… hát követem Őket, mert már egy ideje csak nézem a monitort. Hiába, közös munka ez. :D

See you! Ahogy itt szokás mondani. :D

Az írás kényszer a csontomig hatol. Olyan mérhetetlen a vágy, mint amikor annyira kiszáradsz, hogy hiába iszol, iszol, iszol a szomjad nem apasztja. Egyszerre varázslatos és fájdalmas. Elgondolkodtam, hogy viszek egy másik vonalat is, és elkezdek kitalálni történeteket. Csak egyszerűen idő nincs rá. Illetve van arra, hogy a fejemben megírjam, csak arra nincs, hogy legépeljem. Nem baj, szerintem el kezdek jegyzetelni, és egy szép, szabad teliholdas éjszakán nekiesek. :D

Tegnap, miután befejeztem a blog írását, rosszalkodtam egyet, és kimentem egy cigire. Leültem, rágyújtottam, és bámultam a holdat. Elszívtam a cigit, és csak néztem tovább. A hatalmába kerített, nem engedett el. 20 percet tölthettem el kint, s mielőtt bejöttem volna, felálltam, és megpördültem a fényében. Akartam, hogy mindenhol megvilágítson. Hogy miért? Nincs miért. Jött a gondolat, és engedtem neki. :D

Alaposan átfagytam, de nem érdekelt. El voltam varázsolódva.

Magamhoz tértem, és minden egyes porcikámmal csak az olvasásra vágytam. Félve, hogy sokáig fent leszek, úgy döntöttem, kompromisszumot kötök magammal, és leveszem az áramkörről a lepimet, és amíg az aksi bírja, addig olvasok.

„Pechem” volt, negyed egyig bírta a kicsike. Mikor kikapcsolt, pont egy zárógondolat féle volt, s szerintem egy gondolatnyi idő sem telt el, már hálózaton volt a gépem, és élesztettem újra.  De rendes kislány voltam, befejeztem a gondolatmenetet, és szépen kikapcsoltam a gépet. Elszaladtam fogat mosni, de annyira hidegnek éreztem a levegőt, hogy gyakorlatilag a szobámba kezdtem el mosni a fogamat, és majdnem hogy csak addig mostam, amíg beértem a mosdóba. Ez négy darab ajtót jelent, a szobámét, a régi szobámét, a  3-4 lépéses folyósóét, és a mosdóét. Aztán persze még sikáltam párat a fogamon, de iparkodtam vissza.

Lefeküdtem, és néztem a holdnak a fényét, ami még mindig nem érte el az ágyam. Pedig Én meg voltam győződve róla, hogy minimum egy órával ez előtt már be kellett volna kukucskálnia az ablakomon. Gondoltam, amíg várok, belehelem az ágyam, de amint a kellemes hőmérsékletet elérte, azonnal kihasználta az álommanóm, s már aludtam is.

6:55..ébresztő…és egy hamupipőke idézet jutott eszembe: „Hallom, hallom mit bimbammozol. Kelj fel, kelj fel, kezd a napot…” Kidugtam a lábujjam, s éreztem, hogy ez nem fog menni. Megszámoltam, még nyolcat vinnyogott a telefon, aztán elhalkult. Én pedig nyolcat számoltam, és megint aludtam. A következőre nem keltem fel, magamtól ébredtem 7:10-kor. Hohó, van még 5 percem, persze, hogy alszom. A 7:15-öst ismét átaludtam. 7:25-kor rájöttem, ez így nem lesz jó, s fogtam a takarómat, eldobtam a szoba végébe. Persze, annyira hideg volt, hogy 1 perc sem kellett, hogy felkelljek. :D

Összekészülődtem, de a hajam nem akarta az igazságot. Hátra tűztem, s ahogy megláttam az arcom, vágyat éreztem, hogy rajzoljak magamnak arcot. (Sminkeljek) Mivel időm már nem volt, maradt a szemüveg. Mindig elvarázsol az élmény, hogy látok, mikor felveszem a szemüvegemet. :D Mosolyogva, és élvezkedve sétáltam a főépület fele. Csibéimet útnak eresztettem, s mentem etetni.

3 napja könyörgök, hogy nagyon fogy a csirkék eledele. Először Karint találtam meg, aki Asahoz küldött, aki mondta, hogy várjam meg, míg Wendy vissza jön. Etetés után megláttam Wendy-t, és minden féle köszönés, és „welcome back” – nélkül nekirontottam. A csirkéknek kajára van szükségük, mert vacsira sem lesz elég. Elhajtott, hogy most ért vissza, hagyjam lógva. Tök jogos volt, összeszégyelve magam, mint egy jól megszidott ovodás mentem az ebédlőbe kajálni. Gyors szendó, és már idő is van. Aztán kiderült, hogy nincs morning spot. Mi a fene. Megtudtam végre, hogy mit csinálok. Navigátoroskodom, s megyünk zsákokat összeszedni. Carla volt a sofőr, s azt mondta, 9 előtt nem érdemes elindulni, így nyertem majd 45 percet magamnak. Visszabattyogtam a szobámba, kezdtem valamit a hajammal, mert nagyon reménytelen volt, s engedtem a vágynak, s kihúztam a szemem és a szempillám. A szemceruzámat lehelgetni kellett, mert nem fogott…nincs hideg, áh, dehogy. :D

Ezután fogtam magam, a szépítkezés folyamán bevillant, hogy láttam száraz kenyérmaradványokat a konyhába. Bevágtattam a konyhába, egész sokat találtam, engedtem egy kis vizet rá, hogy megszívja magát. Finom kaját csinál a mama a drágáinak. :D Ha már senki nem foglalkozik azzal, hogy mit esznek szerencsétlenek, akkor feltalálom magam! :D

Imádtam a navigátorkodást. Eleinte, mint egy megszeppent cicus, csak ültem, és Carla mondta: „most azt kell mondani, hogy fordulj balra”…fordulj balra, ismételtem… Komolyan izgatott voltam, és figyeljek még arra is hogy hol van zsák, meg szóljak időben.  Néztük együtt néha a térképet, mikor visszaültünk egy-egy zsák berakása után. Aztán kb. egy 20 perc után, nem tudom mi történt, de olyan szintű magabiztosság öntött el, szinte egyik pillanatról a másikra,mondtam, erre menj, így járjuk be, így a logikus, nézd ott a kertek alatt egy zsák… 2 városkánk volt, az amit le szórólapoztunk Dáviddal 2 napja. Hát, nem arattam nagy sikert. 7 zsák. 850 szórólapból. Dávidnak legalább 12 volt. :D

Az egyik portugál leányzó, megkért, hogy vegyek neki dohányt (és hamár ott voltam, és nyílt hétvége lesz, és itt leszek…tudom, tudom…még van, meg…de..na…), így a már bejáratott boltba suhantam be. Más volt az eladó. Szerintem beugrott angyalosdit játszani. Beszélgetett. Lassan, és nagyon érthetően beszélt. Honnét? Miért? Meddig? Mikor jöttem, ilyenek. Hiába, ha kimozdulok, mindig van valahol egy. :D S a postás angyalkámat is láttam a kocsiból… :D

Visszaértünk, visszaöltöztem, s folytattam a storba. Bobbyval beszéltünk, azt mondta, menjek és „pekkeljem” a ruhákat. Rendben, neki álltam, és a szanaszét lévő ruhákat, és cipőket zsákoltam. Egyszer jön, hogy miért nem „kepszlekelek”? Nesze neked, félreértettem. Hát, nagyon sajnálom Bobby, azt hiszem félreértettelek. De azonnal csinálom… A macska rúgja meg, ha azt mondja „pekkeljem” a zsákokat, megértem mit akar. De ez a ruha dolog nagyon megcsavarta a dolgot a fejemben. Sebaj Tóbiás, megint tanultál valamit, ráadásul a pakolgatásból lett egy kis talált pénzem, összesen 1 font 24 penny. Mert egy két kabátban..táskában..akad némi apró. Egy kis dobozkában kezdtem el gyűjteni.
2 óriászsákot csináltam…lószar.teveszar.semmi. Viszont két olyan zsákot csináltam, hogy abba biza senki bele nem köt. Miután összevarrtam, láttam, hogy az illesztés mellett megfeszült egy picit (mint amikor a varrás mentén látod a lukakat, ha kettéhúzod az anyagot), a manóját, hát megtömtem azokat a szarokat.(már bocsánat.) Igaz, még a bugyimból is csavarni lehetett a vizet. :D

Ebédnél megtaláltam megint Wendyt, hátha jobb hangulatába van, és kaja kell legkésőbb holnap a csirkéknek, mert utána nem tudom mit fogok nekik adni. Azt mondta, 3 napra elment, és fontossági sorrendbe halad. Kicsit elszontyolodtam..hát az élőlények nem előbbre valók mindennél? Azok, akik ki vannak szolgáltatva általunk, nem Ők az elsők? Csendben, lehajtott fejjel álltam odébb. Talán egy picit csalódottan is. Pedig nincs jogom ilyesmit tenni. Nem tudom, mik vannak a listában előrébb, így nem bírálhatok. Csak azt nem értem, minek akkor ennyi tanár. Simán vehettünk volna kaját Carlával, úgy is kocsiban voltunk, és úton, ha valaki hajlandó meghallani a hangom.

Meló után ott maradtam a storba, s megvartam a cipőm, mert hápogott. Ez annyit takart, hogy a legelején, és az egyiknek az oldalán is, átszúrtam a tűt, azzal a kötél szerűséggel, amivel a „kepszlekeket” is zárjuk, és csomót kötöttem rá. Már nem hápog. :D

Utána irány a szoba. Az asztalomon megláttam a bontatlan cigis dobozt. Berágtam. Fogtam a pénzem nagy részét, az útlevelem és az oltási kiskönyvem, beraktam egy borítékba (azt is kukáztam), és leragasztottam, így tettem vissza az övtáskámba. A cudar mindenit. Nincs több cigi.

Leszedtem a sminkem, és irány a zuhanyzó. Persze a nagyba, a kedvencembe. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy milyen rendszer szerint mosdom. Kézmosás, arcmosás, és a lábamtól indulok felfelé. Nem tudom miért. Kibújok a papucsból, felemelem a lábam, és próbálok nem elesni. Esetenként bénázok, máskor meg, mikor hajat mosok, mint ma (mert nagyon nem volt se göndör, se egyenes, se semmilyen) akkor meg kitámasztom magamat a fejemmel. Igen, képzeljétek el, hogy fejjel a csempének dőlve, lábat mostok. :D Egyébként van aki ugyan úgy pacsál, mint Én, amikor nagyon lelkes vagyok. :D

7 óra előtt érkeztem az ebédlőbe, így úgy gondoltam, etetek a vacsora előtt. Hát, nem igazán voltak elragadtatva a Drágaságaim. De jót kacagtam, mert mindig a kerítésen kívülről szórom be a magokat, mert akkor be tudok menni az ajtón, és nyugodtan tudok vizet cserélni. Most is így volt, de ez vizes kenyér volt, nem mag. Ploccsant, és szétfröcskölődött. Olyan volt, mintha valaki Vukkosat játszott volna a tyúkólba. Nem a leggusztább látvány volt, de ették. És volt kaja..meg még maradt is holnap reggelre. :D

Burkolás, aztán neteztem…volna..ha nem jön oda Bobby, hogy csináljak térképet. Elhadarta megint. Utána mentem, és közöltem vele, hogy na akkor még egyszer, hogy tuti legyen. Nem értem, miért nekem kell csinálni, amikor ez is egy felelősségi kör, és Pénteken kell nekem csinálni, Csütörtök Árpi nyereménye. Sebaj, megcsináltam. Aranygyűrűm nincs, igazából nem is szeretem az aranyat, szóval…miért is ne. Cuki volt Árpi, azért megkérdezte, megcsinálja e. :D

Net, blog közzétesz, és rájöttem, hogy nincs türelmem most netezni, írni akarok. Tea, és irány a szoba. (… - ezt a három pontot, már egy ideje ki kéne tennem. Itt írnék valamiről, amiről valamiért nem tudok, és leblokkolok. Amikor majd tudok, kifejtem, de most már ideje jeleznem, mert ha később azt mondom, tudtam – láttam – éreztem – gondoltam, nem lesz hihető. Szóval, valószínű úgy 3-4 hónap múlva szerintem már biztosan tudok majd beszélni róla, addig zárójeles 3 ponttal fogom jelezni  :D ) Szoba és írásszomj oltás. Meg most már álmosság. Ma nagyon felhős az ég, nem lesz hold nézegetés, viszont olvasás igen. Aksiról, bár azt hiszem, most nem lesz annyira éjszakába húzódó… de egy picit muszáj. :D

Pápá Drágaságok! :D