Minden nap, mikor meglátom, olyan érzésem van, hogy a kelő nap ébredezik előttem. Még álmoskás arca olyan bűbájossá teszi, hogy minden egyes reggel magamra kell szólni, hogy ne menjek oda, leheljek puszit arcára, hogy velem ébredjen, s közöljem vele: Csodaszép.
Mikor a tolla végét rágja, ajka lebiggyed, s mint az érett cseresznye, olyan pirosan világít. Sosem visel sminket, olyan, mint ha a természet szülte volna Őt. Haja, mint a lemenő nap vöröses fénye, göndören s lágyan borul vállára. Szeme, olyan zöld, mint a fű, amiről nem tudod levenni a szemed. Bőre fehér és puha, mint a frissen hullott porhó. Karcsú és nyúlánk, mint a fa. Mozgása, mint a csobogó patak, játékos s mégsem sietős. Biztos vagyok benne, hogy csókja olyan édes, mint az érett gyümölcs.
Emlékszem az első iskolai napra, Ő hozott fényt a szívembe. Ez volt a 3. iskola abban az évben. Édesanya sokat költözik, a válás óta keresi a helyét. És most ismét bejelentette: Költözünk.
Haragos lelkem lecsitult szerelmem megismerésekor, de most még a pokol tüze is jégveremnek tűnik, olyan düh járja át testem. Visszafogom, nem akarom, hogy édesanyámnak Én is fájdalmat okozzak, hiszen már a látványom is fáj neki. Kísértetiesen hasonlítok édesapámra, akivel akkor ismerkedett meg, mikor ennyi idős volt, mint most Én. Halkan kérdezek vissza: Mennyi időm van?
Kezdj el pakolni azonnal, holnap jön a költöztető brigád, nem mész suliba. A dühöm, mint a karámot áttörő vadló, megfékezhetetlenül tör elő belőlem: MIÉRT NEM SZÓLTÁL ELŐBB?MIÉRT ÍGY?MIÉRT NEM KÉRDEZEL MEG NÉHA?MIÉRT NEM TÖRŐDSZ AZZAL, HOGY ÉN MIT SZERETNÉK?
Anyám felemelt hanggal, erőltetett dühhel reagál, tudja, hogy igazam van: AZT HISZED, NEKEM OLYAN EGYSZERŰ EZ? AZT HISZED, ÉN EZT AKAROM? APÁD ELHAGYOTT, S AZÓTA… könnyek szöknek ki szeméből. Már több mint 1,5 éve történt, de a seb, még csak varasodni sem kezdett…
Megsajnálom, elindulok felé, hogy megöleljem. Ellök. Nem kell a rohadt sajnálatod, jól vagyok. Pakolj, nincs vita, holnap indulunk.
Anya, Én nem megyek – bukik ki belőlem. Meglepődötten hátra fordul, nem számított rá, hogy ilyet mondok. Ismételd meg még egyszer – förmed rám. Anya, Én nem megyek. Meglepődötten veszem észre, nem is esik nehezemre kimondani. Gúnyosan nevet, s megkérdi, mégis mit gondoltam, hogyan oldom meg? A terv ott, abban a pillanatban íródott a fejemben : Van egy kolesz, nem messze az iskolától. Anyám elsápad, harag és gyűlölet szökik szemébe, s ordítani kezd: Te is ugyan olyan rohadék vagy, mint az apád. Hálátlan, Érzéketlen seggfej! S a mondat végén elájul.
*
Feje az ölemben, hideg vizes törülközővel hűtöm arcát. Hogy megöregedett ez alatt a 1,5 év alatt.
Végig simítom haját. Göndör és vörös… Megébred, s hirtelen felvilágítanak zöld szemei… Szemei már nem haragosak, de a fájdalom, ami látszik benne, belém hasít. Megcsókolom homlokát, s fülébe súgom: Nagyon szeretlek Édesanyám, mindennél jobban, de szerelmes vagyok, s addig nem mehetek veled, amíg ezt el nem mondtam neki. Veled megyek, ha tényleg muszáj mennünk, de arra kérlek, mérlegelj. Szólni akar, de csöndre intem. Most pihenj, gyere, az ágyadba segítelek.
*
Éjszaka van, nem bírok aludni. Ahogy szerelmemről mélázok, rájövök, milyen kísérteties hasonlóság van Édesanyám és Ő közte. Vajon Édesapám is ilyennek látta Édesanyámat? Miért jutott a kapcsolatuk zátonyra, ha Anyám még mindig ennyire szereti apámat? Édesapám miért tűnt el, miért nem hallottam róla, már több mint egy éve?
Kopognak. Édesanyám az, biztosan látta az éjjeli lámpa fényét. Beinvitálom. Leül az ágyamra, s elkezd beszélni:
Nem voltam teljesen őszinte hozzád. Nem apád, hanem Én adtam be a válópert. Március 24-e volt, a tavasz kicsit megkésve kezdte el bontogatni szárnyait, s végre egy melegebb nappal ajándékozott meg. Előbb eljöttem munkából, gondoltam meglepem apádat, s mire hazaér, finom étellel várom, s amíg te edzésen vagy, romantikázunk kicsit. – csendben figyelem, tekintete megfagy, tisztán emlékszik – De Ő már otthon volt. A konyhából fiatal már – már gyermeki, női hang hallatszott. Oda mentem, s egy körülbelül veled egy idős leány ült a konyhapulton, miniszoknyában, mint egy kurva. Agyon volt drogozva, sminkelve… Apád meg akarta magyarázni, de nekem nem volt magyarázatra szükségem. Annyit kértem, hogy neked ne mondjon egy szót se.
Azért költözünk ennyit, mert mindig megtalál minket, s Én nem akarom, hogy esetleg meglátogasson, s meg kelljen hallgatnom. Menekülök. De igazad van, nem mehet ez örökké…
Mély levegőt vesz, rám néz, bocsánatot kér, s fejét a mellkasomra hajtja. Mesélj nekem arról a lányról, …
*
Másnap reggel az iskolában újra meglátom Őt. A tegnapi nap savanyú íze, már csak halvány emlék marad elmémben. Újra kisütött a nap. Elhatározom, hogy Én is nagy tettet viszek véghez. Habár elmondani nem merem, leírom neki, mit is érzek. Ekkor leejti az egyik könyvét. Ösztönösen oda rohanok, felkapom. Megijed a hirtelen mozdulatomtól. Akarva – akaratlanul hozzá érek, elrántja magát. Félve néz a szemembe, ordít belőle a félelem. Bocsánatot kér. Ne viccelj, s ösztönösen meg akarom érinteni megint, de elhúzódik. Köszönöm, hogy felvetted a könyvet – mondja, s elrohan.
Lefagyva állok. Nem értek semmit. Elhatározom, kiderítem, mi folyik a háttérben.
*
Anyámmal végre újra beszélgetünk, egészen megváltozott az összeomlása óta, de pozitív értelemben. Még hesegeti apámat, azt mondja, 1,5 évet várt, ez a kis idő nem oszt – nem szoroz, de még erősödnie kell, hogy ne akarja azonnal megfojtani, ha meglátja Őt. Örülök, nagyon hiányzik az Édesapám, s már csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
Mesélek neki, hogy mit tapasztaltam a szerelmemmel kapcsolatban, de hogy az elmúlt időszakban, egyre többet beszélgetünk. Fel sem tűnt, hogy mennyire magányos, annyira a saját félelmemmel voltam elfoglalva, hogy odamenjek hozzá.
Anyámnak az az ötlete támad, hívjam meg magunkhoz. Nagyon fél valamitől, nem hiszem hogy átjönne. – magyarázom. Próbáld meg! – hangja határozott, de egy cseppet sem erőszakos. Végül is miért ne? – gondolom, s alig várom a következő napot.
*
Kezem-lábam remeg, s folyamatosan azt mantrázom magamban, hogy: Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni. Istenem, hogy lehetek ennyire beszari…
Már ebédszünet van, az ebédlőben ülünk, és Én még mindig még csak szóba se hoztam, hogy mit szeretnék. Olyan száraz ez a süti, nálunk finomabb van, nincs kedved azt megkóstolni? A lány arca olyan vörös lett, mint a haja, a szeme könnybe lábadt, s csak annyit mondott: Azt hittem Te különb vagy! s ezzel otthagyott.
Hogy lehetek ekkora barom… nálunk finomabb a süti… úristen, hogy mondhattam ilyet. S homlokomat vertem az asztalba… Az nap már nem is láttam, elkéretőzött az osztályfőnöktől, hogy rosszul van.
Mikor hazaértem, anyám derült arccal kérdezte: Na, hogy ment? Sírni tudtam volna, de mégis csak férfi vagyok, vagy mi a szösz, s csak annyit mondtam: Hagyjál anya, nem akarok róla beszélni, s felrohantam a szobámba. Aznap már ki sem tettem a lábam onnét.
A hét hátra lévő részében nem jött iskolába… aztán a következőben sem… meg a következőben sem…
Kiderült, iskolát fog váltani. Nem akartam hinni a fülemnek… Egy elfuserált randira hívás miatt??
Közben Anyám rászánta magát,s végre találkozni fog apámmal a hétvégén. Közben Én is váltottam vele pár szót, s bár kínosan kerültük a témát anyámról, és arról, miért is nem tudtam már róla több mint 2 éve, az általános dolgokról, suliról, meg hogy arról, hogy ki – mit fogadott a tipp – mixen, mindig hosszasan tudtunk beszélgetni.
A tavasz beköszöntött, s Én a szokásos útvonalamon indultam haza. Volt egy platánfa, s a tövében egy pad. Hetente többször szerettem kiülni ide, mindegy milyen volt az időjárás. Ő neki is megmutattam, emlékszem a mosolyára, mikor egy kiskutya rohant oda hozzánk, és úgy örült neki, mintha Ő lett volna a gazdája. Hogy ragyogott akkor… az volt az első igazán őszinte nevetés, amit hallottam tőle… Hiányzik. 3 hónapja, hogy elment, de Én úgy érzem, már évek óta nem láttam.
Csukott szemmel emlékezek, amikor valaki elnézést kér, s megkérdi, leülhet-e. Nem jutok szóhoz. Ő az. Teljes valójában. Leül, és belekezd: Hogy nagyon sajnálja, hogy úgy otthagyott. Hogy nagyon hiányzom neki. És hogy átgondolta, és megkóstolná azt a sütit. Úgy érzem, soha többé nem szólalok meg. Képtelen vagyok rá. Ámulok, s nem vagyok benne biztos, hogy ébren vagyok. Elkezdem magam csipkedni, mert biztos vagyok benne, hogy elaludtam a padon… megfogja a kezemet. Ébren vagy, s Én nagyon sajnálom a történteket. Adj nekem időt, s egyszer mindent elmesélek. Hála neked, nagyon sok változáson mentem keresztül az elmúlt fél évben. Kérlek, engedd, hogy jóvátegyem a hibám, s hogy elmondhassam a történetemet. Mennem kell, vár a pszichológus. Itt a számom, ha jó a hétvége, csörögj rám. S csókot lehel az arcomra.
*
Olyan fehéren megyek haza, mint aki szellemet látott. Anyám rám néz, és meg is kérdi: Szellemet láttál? Nem tudom, válaszoltam, s közben csak meredtem magam elé. Nem hagyja ennyiben, leültet, s faggatni kezd. Elmesélek neki mindent. Drogoztál? – vágja a fejemhez a kérdést. Ránézek, s nevetésben törünk ki.
Anya, mit gondolsz, nem gond, ha amíg Te Apával vagy, Én meghívom Őt ide? Ha téged nem zavar, hogy nem lesz friss a süti… Hálás szemekkel nézek rá. S mind a ketten dupla izgalommal várjuk a hétvégét.
*
Eljött a hétvége is, bár úgy tűnt, soha nem akar elérkezni. Anyám közölte Apámmal, olyan helyre akar menni, ahol tudnak beszélgetni, de nem tud jelenetet rendezni, se kinyírni Őt. A többit rá bízza.
2-re jött érte, s Én 2-re invitáltam vendégemet.
2 óra, Apám csönget, Anyám üvölt, hogy nyissam már ki. Kinyitom,s úgy ugrok a nyakába, ahogy a 3 éves gyerek ugrik az apja karjába. Váltunk pár szót, poénkodok, hogy időben hozza haza anyámat. Csöngetnek, s Apám meg is jegyzi, hogy nekem is randim lesz e. Kinyitom az ajtót, Ő ott áll, majd lefagy. Apámra nézek, majdnem hogy segítségért kiállok, hogy mit csinálok már megint rosszul, amikor meglátom, hogy Ő is hulla fehérré változik, és megdermed. Anyám a táskájába turkálva érkezik az ajtóhoz, még motyog valamit, felnéz, elfehéredik, annyit kérdez apámtól elhalkuló, alig érthető módon: Ezt direkt csináltad, Te rohadék? és elájul.
*
Nappali, néma csend, az ébredező Anyám, a szerelmem, az Apám és Én. Nem értek semmit.
Anyám felébred, vizet kortyol… némi alkohol után kutatok. Whisky-t találok. Töltök szépen mindenkinek, de szerelmem visszautasítja. Megiszom az Övét is. Anyám és Apám is kér még. Adok, de hozzáteszem, nincs több, el lehet kezdeni mesélni.
A lényeg, hogy a szerelmem, az a lány, aki 2 évvel ezelőtt ott ült a konyhapultunkon. Nem, nem történt semmi, Apám megmentette Őt. Az egyik részeges alkalmazottja mesélte, hogy van egy fiatal kislány, aki bár nem nagyon van tudatánál, de hagyja magát, s hozzá tette, milyen szép, az a vöröses haja, és zöld szeme. Apám imádta Anyámat, minden hozzá hasonló teremtésre vigyázni akart. Megkereste ezt a lányt, és kiderült, hogy a leányt az Apja veri, molesztálja, és dugig nyomja droggal, hogy eladhassa egy-egy alkalomra a lélektelen testet, amiből meg van a kajára és a drogra a pénz. Apám befizetett és haza lopta. Ezért volt a konyhában…Ezért félt az érintéstől és a hirtelen mozdulatoktól…
Új személyit és nevet kapott végül, s valójában 3 évvel idősebb, mint Én. De csak így volt esélye tanulni, új életet kezdeni…
Anyámat és Engemet is sokkolt a történet. Lefagyva ültünk a kanapén, és ellent mondást nem tűrően tolta felém a poharát, hogy még kér whisky-t. Egyetértettem vele. Lehúztuk. Apám és Szerelmem velünk szemben csak ültek, s várták az ítéletet.
Ránéztem Anyámra, felálltunk, odasétáltunk a vádlottakhoz, felállítottuk Őket, s mindenki megölelte ki-ki a maga párját… hosszan… véget nem érően… sírtunk. Mind a 4-en sírtunk. Nem engedtük el egymást. Félve, de megkaptam első csókomat Tőle…
Aztán a lányok bemutatkoztak egymásnak, mi meg Apámmal öleltük meg egymást. Üdv újra itthon,Apa! Nagyon szeretlek, nagyon hiányoztál! - Te is hiányoztál nekem, és Én is nagyon szeretlek ,Fiam!
