Valahol ott hagytam abba, hogy Vasárnap van, megtaláltam a telefonomat, ami használhatatlan, Birminghambe készülök, és jól vagyok, köszönöm.
A folytatása a vasárnapnak meglepetéssel teli volt. Dávid, és Mónika hivatalosak lettek, egyik –pillanatról a másikra Duramba. Ami meglepett, hogy Mónika olyan, bocsi véletlenül megöleltelek módon, de megölelt búcsúzóul. Vacsiztam, megetettem a csirkéket – egy darabig utoljára - , s elriszáltam a popsim a szobámba, majd elmentem tusolni. A nagy zuhanyzóba… zene nélkül. Itt volt az első pont, ahol rájöttem, hogy azért aktívan használtam azt a csodamasinát. Nem maradt más, a víz csobogása volt a zeném, s ismételten áztattam magam.
Az ágyamon ülve harcoltam a rasztáimmal, amikor megjelent Zu és Filippe. Nagyon megleptek. Kedvelem Őket, talán Ők is engem, de még soha nem kerestek meg. Ott ültem, meglepetten, hálóingben, a hajamat tépve, tátott szájjal.
Hát Ti? – kérdeztem, s szerintem akkorák voltak a szemeim, mint a kisfiúnak, aki először lát legóvárat.
Csak azért jöttünk, hogy megnézzük jól vagy –e, mert hát ugye a telefonod. – jött a válasz. Váo. Elmagyaráztam az álláspontomat nekik, s azt, hogy mi az egyetlen ok, amiért felzaklat a dolog.
Beszélgettünk, aztán közölték, hogy mennek filmet nézni. Elindultak, és furán néztek rám, s Filippe közölte, hogy nem kéne valamit felvenned? Miért ? – kérdeztem ismét hatalmas szemekkel. Hát te is jössz, nem? Vagy ha nem akarsz…ohh, mondtam, hogy egy pillanat, és készen is vagyok.
Összekészülődtünk, mondták, hogy még cigiznek egyet. Mondtam, oké. És már kint is voltunk, és már kaptam is a cigit. Megköszöntem, folytatni akartam, de már jött a válasz. Ne aggódj, mi megosztunk mindent…
Így történt, hogy filmeztünk egyet, dumálgattunk, s éjfél környékén értem vissza a szobámba. Lefekvés előtt gondolkodtam, hogy tök jó kis hétvége volt. Aztán eszembe jutott a telefonom, s egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán lelkiismeret-furdalás tört rám, mert nem éreztem rosszul magam a telefon miatt...Végül mosolyogva aludtam el, azzal a gondolattal, hogy azért van lelkiismeret-furdalásom, mert meg akarok felelni, mert a társadalom azt várná el tőlem, hogy érezzek valami negatívat a telefonnal kapcsolatban. – Miért bonyolítom ennyire túl a dolgokat? :D
Filmről, meg a túlbonyolításról jut eszembe. Előző hét vasárnap. A nagyon emelkedett hangulatos délután és este után, végül úgy döntöttem, filmezek egyet. Megnéztem, mi van a gépen és a telefonomon (mert akkor még volt), és rá találtam az Ádám almái című filmre. Eljött az a pillanat, hogy örülök, hogy nem vagyok filmkritikus. A zseniális, és a zseniálisan szar is tökéletesen illik rá. A mondanivaló nekem iszonyatosan tetszett…de a tálalás..az már egy kicsit más tészta. Mint amikor valami étel nagyon finom, de úgy néz ki, mintha már kétszer kihányták volna.
Szóval ebben a filmben elhangzott egy kérdezz - felelek: „ Ha felfogja, hogy mi a valóság, abba bele is halhat? Igen – jött a válasz” Na, ebben a pontban ismertem magamra. Valószínűleg, ha az általam kialakított világot egyszer valaki összerombolná, belehalnék. – és itt kitöröltem, egy hatalmas nagy katyvaszt, ami a megmagyarázása akart lenni a dolgoknak… -
A film után, kilógtam, és csináltam egy cigit magamnak. Gondoltam egy ilyen film után megérdemlem. Furán éreztem magam utána, nem bántam, de azt hiszem, nem volt annyira szükségem rá, mint gondoltam.
Elmentem fogat mosni, és a tükörbe megláttam, hogy bajszosodom. Hát, rég voltam ennyire Nő, mint akkor, ott, a fürdőszobában. Gyakorlatilag, egy enyhe lefolyású pánikrohamot kaptam. Visszamentem a szobába, leültem az ágyra, és csak néztem magam elé, hogy most mi lesz, mert nincs nálam gyanta. Szinte megjelent a buborék a fejem felett ábrákkal: csipesz – túl hosszadalmas, így kipukkadt. Szikszalag – utána elképzeltem, hogy bevörösödik a helye, és hogy néznék ki – kipukkadt. Aztán jött a borotva… erősödni, és szúrni fog. De hát, nincs más megoldás… így fejlámpával a kezemben, a szobában lévő nagytükörnél, éppen hogy csak, de megváltam nem kívánatos szőrszálaimtól. Leültem az ágyra, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mekkora egy idióta tudok lenni, és nevetve megpróbáltam a megfelelő irányba hanyatt dobni magam, de mivel a folyamat kezdete után jutott eszembe, hogy az irányt korrigáljam, félig elkaptam a falat, és lefejeltem. Zsibbadó fejjel, bajusztalanul, nevetve aludtam el.
Egyenlőre ennyit a nosztalgiáról, még lógok egy héttel :)
Jelen pillanatban Birminghamben vagyok. Illetve Hampton, amit ha jól értettem, tulajdonképpen Birmingham, de a lényeg, hogy ha valaki itt van, mindenki azt mondja, hogy Birmingham, és engem ez kielégít. Szóval itt vagyok. Teljesen más, mint a CICD. A beharangozó úgy szólt, hogy jobb. Én nem így gondolom. Egyszerűen csak más. Úgy élünk itt, mint egy nagy család. A „főnökök”, egy házaspár, Birgit és T…(már megint a nevek). Ők az anyuci és az apuci. Mi, többiek meg a gyerkőcök. 5 fiú, 4 lány.1 Litván ,2 magyar, 5 portugál és egy cseh(de erre nem mernék esküdni).
Minden nyugodtabb, nincsenek reggeli morning spotok, nincsenek taskok, egy asztalnál elférünk vacsinál és reggelinél. Családiasabb.
Egyedül vagyok egy szobában, és van saját zuhanyzó a szobámban. Az egyetlen bibi, hogy ez az egyetlen egy működő zuhanyzó jelenleg, szóval mindenki itt fürdik… :) Nem mondhatom, hogy senki nem nyitja rám az ajtót :P
Az ide úton, láttam gyakorlatozó vadászgépet… olyan hangja volt, és olyan manővereket nyomatott… Imádom a repülőgépeket :D , és hogy fokozzam még a dolgokat, nem messze van innét a reptér, így a repülők gyakorlatilag 20 percenként itt repülnek el felettünk, kiengedett „lábakkal”, szinte megérinthetőek. :D ÁÁÁ, csudaszupi :D
Első körben Northhamptonban (vagy valami hasonló) álltunk meg, itt van a bolt, ahol Ana és Di dolgozik. Nem mondtam el Ana-nak, hogy jövök, azt hiszem – remélem – sikerült meglepnem. :)
Paullal – Ő a litván – jöttünk ketten, Asa és Bobby hozott minket autóval. Ők este vissza is mentek a CICD-be. Szóval, kaptunk egy kis szabadidőt Paullal, meg elemózsiára valót. Tesco-s 3szög szendvicset ettünk, utca zenét hallgattunk és beszélgettünk… meg röhögtünk… sokat. Csípem a srácot, egy igazi hippi jellem. Csak ne minden 3. szava lenne az, hogy „fuck”.
Ahogy megismerhettünk egy kis darabot Northamptonból és ezzel együtt Én egy kicsi szeletet kaptam újra Angliából, feltűnt, hogy rengeteg nemzetiség van itt. Az egy órás sétánk alatt láttam Indiaitól kezdve a csoki fiúkon keresztül, mindent. Pöttyel a homlokon, sállal a fejen, afro fonással a hajban. Ott voltunk mi CICD-sek, innen-onnan-amonnan,s egy csomó ember még, akikről semmit nem tudtam. Változatos, az egyszer biztos.
Mikor visszaértünk a boltba, még volt egy kis időnk. Kérdezgettem, végül besegítettem a boltban. Ruhát pakolásztam, ilyenek. Az aktuális otthonomba való ide úton, ami elvileg egy órás, gyakorlatilag van az 1,5 is, Bobby meg is kérdezte, hogy teszik e, dolgoznék e a shop-ban. Nem tudtam mit érzek pontosan a dologgal kapcsolatban, így azt mondtam, nincs bajom vele.
Aztán a mai nap folyamán rájöttem, hogy nem tudnék dolgozni ott. 3 sráccal maradtam itt a birtokon. George és Zoli (akivel egyébként egy hatalmasat beszélgettünk) szobrokat takarítgatta, bokrokat rendezték, mi Paullal nagy fa tákolmányokat csiszoltunk és festettünk. Merthogy kiállítást terveznek a szobrokból, és az azokat tartó pavilonokat – vagy mi a manónak hívják őket – csinosítottuk. A szabadban, mezítlábasan, hol napsütésben, hol a felhők árnyékában, nap végére totálisan mocskosan. Ez való nekem. A mocskos, kézzelfogható munka. Félelmetes beismernem, de szerintem nem tudom élvezni a 4 fal közötti és a szellemi munkát. Igen, a szellemit. El kell fogadnom azt, hogy nem szeretem az ezzel járó feszültséget és elvárásokat… Hát, éljen az Önismeret. :D
Szóval ma festegetés közben, indiánosra kent arccal, 20 percenként óriási repülőgépeket nézegetve, rájöttem… Nem leszek sokat Birminghambe. Mert ha lehetek is, valószínűleg csak olyan áron, hogy a boltba kell dolgoznom, Én pedig a promóciós meló óta vállalva, hogy mit szeretnék, lepasszolnám.
ÚÚÚrrrriiiisssttennn…..most esik le, hogy tanulom a „Nem”-et mondást. Azt hiszem, fejlődöm :D:D:D:D
Melóról jut eszembe, szórólapozás…az előző héten szórólapoztam…5 napból 3-at…kemény meló, de szabadban van,szóval…élveztem… meg szokás szerint ezernyi apró csodával találkoztam, mosollyal teli napok voltak… De azt hiszem, erről majd egy következő bejegyzésben…
Oldalra néztem, mellettem a füzetem. A borító hófehér, rajta van a nevem (legalul), hogy CICD (középen) és az, hogy 2013. Aug. 03 - ?. Fogtam egy tollat, kiszámoltam a program végét, és a kérdőjel alá odaírtam: 2016. Január. Úgy legyen.
