Újraégés. Ha valamivel le kéne írnom, az elmúlt időszakot, akkor ez a legmegfelelőbb szó rá. Hagy magyarázzam el, mit is jelent ez nekem. Egy fajta testen belüli újjászületés, de mégsem. A testen belüli újjászületés – szerintem - , az,mikor egy halál közeli élmény, vagy valamilyen esemény, egy pillanatával változtatja meg az életedet, a nézőpontodat. Egy drámai esemény, ami más emberré tesz. Az újjáégés ezzel ellentétben egy folyamat, egy lassú folyamat, ahol a változás során elégetsz dolgokat, hogy újak jöhessenek létre, és ez bizonyos megtapasztalásokon keresztül megy végbe.
Fél éve hogy nem írtam már. Ma, végre elkapott a régi vágy, s mikor beírtam a blogom címét az url. sorba, és ott nem jelent meg lehetőség, akkor jöttem rá: Jé, vagy 3-szor újrahúztam azóta a gépem, hogy utoljára akárcsak megnyitottam a lapot. Betöltött az oldal, és nem tudtam nem észrevenni, hogy totálisan megújult – mármint a szerkesztői rész. Felnevettem: MICSODA ELLENTMONDÁS: Fél év, mint egy pillanat, mégis mennyi minden történt és milyen hamar eltelt. Egy csettintésnek tűnik,de lassan egy éve itt vagyok már, és mégis, ha visszagondolok a kezdetekre, olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna, és némelyik emlék homályosodik.
Nagyon – nagyon sok minden történt ez idő alatt. Volt 2 mélypontom – az egyik karácsonykor, a másik olyan hónapja lehetett - , amikor nem sok híja volt, hogy hátat fordítsak az egésznek. De voltak olyan napok is, amikor úgy szárnyaltam és olyan szeretet és örömérzést tapasztaltam meg, hogy megkönnyeztem. Sírtam át éjszakát, mint egy 3 éves, aki hiányolja aput és anyut. Öleltem, csókoltam, szerettem és elengedtem. Harcoltam „tudásért” napokat, hogy megértsek valamit. Fáradtam el annyira, hogy olyan mélyen találkoztam önmagammal, hogy olyan dolgokat tudtam meg magamról, amiket homály fedett addig. Volt, hogy naivitásom és a világmegváltásnak vágya oly hatalmassá nőtt bennem, hogy azonnal tenni akartam érte, és tervezgettem, hogy lehetne megvalósítani. Volt, hogy szomjaztam a világ összes tudására, és volt, hogy nem gondolkodtam semmin, és „kiesett” pár óra az életemből. Életem közösségi életet, éltem „együtt”, és éltem remete életet is. Főztem ehetőt és főztem kis híján ehetetlent. Volt, hogy felül tudtam kerekedni apró dolgokon, volt, hogy nem. Volt, hogy egyik este átgondoltam a napomat, és nem hittem el, hogy belefért 24 órába ennyi mélység és magasság, és ennyi esemény. Volt, hogy átgondoltam a napomat, és rájöttem: Bár nem a szobámba voltam, mégsem csináltam semmi érdemlegeset. Volt, hogy…. nagyon sok minden volt. De ez a nagyon sok minden, egy- egy puzzle darabkája egy hatalmas összképnek.
Az érzelmi skála is kiszínesedett. A boldogság is többféle, a szomorúság, a fájdalom…olyan, mikor megismered a kék árnyalatait. És nem csak a világos és sötét kéket tudod megkülönböztetni, hanem ezek különböző árnyalatait: a királykéket…aztán azokat, melyekről jóformán sosem hallottál: antwerpeni kék, babiloni kék… S ezáltal a dolgok még színesebbé válnak, mert már sokkal részleteiben éled meg a dolgokat.
5 hónapig sikerült nagyjából úgy blogot vezetnem, ahogy szerettem volna. Napról –napra, érzésről érzésre. Aztán az ihlet, mint egy madár tovaszállt - mind egy is, hogy miért, így alakult -, s ma szinte hatalmába kerített a vágy. De már nem úgy. Mármint, azóta is becsülettel jegyzetelek minden napról (ki tudja, még hasznát veszem egyszer), de már a jegyzetek sem olyan aprólékosak. Először, mikor nem volt igazán időm írni – se hangulatom, valljuk be őszintén -, akkor még a jegyzeteim úgy néztek ki, hogy kb. azt is leírtam, hogy felkeltem, fogat mostam, stb. Most már csak a „kiemelkedőbb” dolgok kerülnek a papírra. Mennyiségből – minőségbe. Remélem ez az írásaimra is igazak lesznek. Gondolatok, tapasztalások, érzések, novellák. Nem napló. A naplóírás nem nekem való. Próbáltam gyerkőc ként is, és ott is ugyan ez a változás volt észre vehető: Első hónapban 3 oldal, aztán csak kettő, aztán csak egy, aztán csak kulcsszavak, végül semmi. Elkapkodni felesleges lett volna, de időt szánni meg másra akartam.
Hmm. A szoba változott, de a hangulat nem. Chopin. Azt hiszem, Vivaldi mellé Ő is belopta magát a szívembe. Füstölő. Gyertya… és pici szoba.
Sokszor álmodoztam nagyméretű szobáról. Bár imádtam az 6 nm-es szobámat, mégis sokszor elöntött a vágy egy nagyobb iránt. Itt megkaptam. A Gaia után költöznöm kellett, DI lettem, amivel egy új lakhely is jár. Bár szerelembe estem előtte egy piciny szobával – mikor épületnézőben voltam, és meglestem a lehetőségeket - , és el is neveztem jövő szobának, néha bementem , és csak képzeletben berendeztem, a sors úgy hozta, hogy 1 nappal költözésem előtt (miután elmondtam, hogy ezt a szobát szeretném, de az információáramlásban némi gubanc alakult ki), más kapta meg. Ebből kifolyólag, egy „hatalmas” szobát kaptam. Legalább is nekem az volt. Két ágy összetolva, bútorok, és még simán volt helyem zumbázni is, ha épp olyanom volt. Olyan 12 – 15 négyzetméter között lehetett. Tény és való, hogy nagyon szerettem, de az élet úgy hozta, hogy ki kellett cuccolnom, és egy ideig „vendég voltam a team társam szobájában.” A szobák újra felszabadultak, de a piciny, jövőszobám foglalt volt, a másik team társam által, aki maga állt elő az ötlettel: „Nem akarsz beköltözni?” Így történt, hogy végül a szoba, amire vágytam, rám talált. Azt hiszem, ez a vonzás törvénye alapfok környéke lehet. :) Belaktam, és rájöttem: Sokkal jobban szeretem a kicsi szobát. Sokkal érzelem telibb, varázslatosabb, közelebbi, otthonosabb. Olyan, mint a fán épített kis kuckó. És még az sem zavar, hogy az ablak nem marad nyitva, csak ha kitámasztom, és két kézzel, teljes erővel kell felfelé nyomnom, ha ki akarom nyitni. Ez olyan, igazi szépséghiba, amitől tökéletes lesz a tökéletlen. :D
Tehát összességében, köszönöm, nagyon jól vagyok. Az már más kérdés, hogy néha könnyek közt, néha mosolyogva, néha fádalomtól vergődve, néha szívet tépően. Hisz mi más adhatná az élet értelmét, mint az érzelmek játéka, a dolgok megtapasztalása, és a kicsiny villanykörték, melyek egy – egy megértés után felvillannak a fejünk felett…
