6:55-re állítottam az ébresztőt. Az első csörgésre megébredtem, gondoltam 10 perc még jár….7:35-ös szundi volt a következő, ami mint egy dinamit, robbantott ki az ágyból. Megint elaludtam, de már egész jól meg a hogyan készüljünk el 10 perc alatt című fejezet a reggeli praktikákból. :D
Pontban 8-ra értem az ebédlőbe, az etetésből. Ez azt jelentette, hogy szendvicset még gyorsan tudtam csinálni – pékáruba felvágott 2 másodperc - , ám megenni….
A morning spot alatt nem akartam enni…de győzött a poci, mivel filmeztünk, úgy gondoltam, nem lesz nagy probléma, ha falatokat tördelek, és hamizok egyet. Így is volt…fél óra alatt ettem meg a szendót…:D
Játszós ruhába kezdtem a reggelt, mivel a vasárnapi beszélgetésekből az derült ki, hogy a hét elejét itt töltöm a CICD-ben. Mintha nem tudnám, hogy itt nem úgy működnek a dolgok, hogy minden csak akkor biztos, amikor már túl vagy rajta, naívan hittem is a dologban. Morning spot után kiderült, szórólapozás. :D
Átöltöztem, bedobtam egy fél literes üveget – persze vízzel - , meg a konyhába 2 öklömnyi házi zsemlét. (Azt hiszem, Tamás játszadozik mostanába ezzel. :D) S már indultunk is.
Legutóbbi tapasztalataim alapján, ha nekiállok, úgy 4 – 4,5 óra alatt kiszórom az 1000db szórólapot. Ez jól hangzik, de utána 3,5 óra here-vere vár rám, ami mondjuk napsütéses időben nagyon fain, viszont esőben…s később hóban…nem túl baráti. Így úgy döntöttem, lassítok, megpróbálom értelmesen beosztani az időm. :D
3 órára, (5 óra alatt) bejártam a kicsiny városkát. Bár tény, hogy szórólapom még maradt, de ajtó nem maradt, ahova bedobhattam volna a gyönyörű, citromsárga lapocskákat.
Megint nagyon élveztem. Láttam vadászrepülőket. Megálltam, s mint a gyerek a legó vár előtt, ámultam. Eszembe jutott, mikor mentem Birmingham-be, s az úton láttunk egy vadászrepcsit gyakorlat közben – zuhanás, pörgés, ilyenek -.
Láttam egy pár hónapos kiscicust, akinek a kerítés megmászás úgy sikerült, hogy belekapaszkodott az aljába, és belemeresztette a fába a körmeit. Aztán megállt, és csak nézett, kb. úgy, hogy miért is rohanok Én most el? Azt hittem, megzabálom. Volt egy már kifejlett fekete cicus is, aki az ajtó előtt állt. Oda értem, és elkezdett nyávogni, s valahogy így hangzott volna, ha tudott volna beszélni: Tessék engem beengedni, nagyon hideg van idekint, és az ajtó zárva. Egyem meg. Megdögönyöztem, felmelegítettem kicsit, és tovább álltam.
Ma is volt két angyalkám. Az egyik, egy öreg bácsika, aki mikor kerestem, hogy hol is raktak ki az autóból, kérdezte, hogy elvesztem-e, esetleg tud e segíteni. Annyira meglepődtem, annyit mondtam, köszönöm, csak próbálom megtalálni, merre induljak el. :D
A másik postás személyében mutatkozott meg. Az egyik ház előtt beszélgetett az ablakmosó bácsikával, s Én meg azt hittem, Ő a tulaj. Megkérdeztem, adhatok e szórólapot, mire a postás elvette és bedobta az ajtón. Lefagytam, vigyorogtam, és megköszöntem… Még háromszor találkoztam vele, az egyik alkalommal egy házhoz indultunk. Elkérte a szórólapot, hogy majd Ő bedobja. Nagyon cuki volt. :D
Ahogy dolgoztam, megláttam egy templomot. Gondoltam, ha előbb végeznék, benézek majd. Sajnos, az, hogy mindit tárt kapukkal várnak a templomok, nem igaz. Zárva volt. De a kertet végig jártam.
Áztatós eső volt, egész nap, s persze az Én esőkabátom, hogy nehogy vizes legyen „otthon” maradt. Tapsvihart Cintiának. :D
Persze a fél liter víz sem volt elég…
Mivel eleinte csak fenyegetett az eső, gondoltam igyekszem, hátha a nagyobb zuhét megúszom. Mikor kezdtem, még a napocska is nyújtózkodott, néha megsimogatott, s folyamatosan magamra kellett szólni, hogy ne rohanjak. Időm mint a tenger. Egyik begyorsításomnál gondolkodtam, hogy hogyan tudnám megakadályozni, figyelmeztetni magam. A következő gyorsításomnál, segített az élet választ adni. Egyszerűen térdre rogytam. :D De nem ez volt az egyetlen bénáskodásom ma. Megfejeltem egy fellógatott virágtartót, és szórólapot akartam dobni az áramdobozkába. (Miért, tök ugyan úgy nézett ki, mint a postaláda, ráadásul a házszám is rajta volt, pont olyan magasságban, mint ahogy a postaládák szoktak lenni, és közel azon a helyen… :D)
Mikor végeztem, nem vágytam másra, mint innivalóra s egy szál cigarettára. Egész út alatt nem láttam egy boltot sem, így, miután zárva találtam a templomot, úgy döntöttem, átsétálok vagy akár átstoppolom magam a következő városkába. Aztán ahogy caflattam, olvasgattam a feliratokat. Fish shop, ilyen étterem, olyan amaz, és feltűnt, hogy városi raktár. Alatta a felsorolás: könyvek, játékok, üdítők, stb. A boltnak a neve az volt, hogy : RAKTÁR. Hogy lehet ilyen nevet adni? Egyébként CSAK 4szer mentem el addig mellette.
Mikor bementem, és innivalót választottam, az volt az elhatározásom, hogy 1 literest fogok venni, mert van félliteres, és 2 literes üvegem is, de az egyik túl sok, a másik túl kevés, szóval ideje beszerezni egy közötte lévőt, hamár pénzt költök. A választék óriási volt: Kóla, kóla, kóla…és amikor jobban körbenéztem, mit találtam még: KÓLÁT. Szóval, mindenki egyet tippelhet, mit vettem végül. Egyébként a fene se gondolta, de mocskosul jól esett. Meg hozzácsaptam egy doboz cigit.
Mikor kiértem a boltból, realizáltam, hogy akár hogy nézem, még mindig minimum 100 percem van, és az eső biza esik. Ekkor szinte fénybe borult nem messze tőlem egy buszmegálló, csalogatva, hogy ott majd jó száraz maradok. Oda értem, végre letettem a popsim, elszívtam egy szál cigit. Majszoltam a zsemléimet, amikor realizáltam, hogy biza nincs meleg. Hiába a két gatyó, ez nem fog menni sokáig.
A lehetőségek: bedörömbölök a templom ajtaján, ami vagy hideg vagy nem. Vagy iszok egy kv-t a közeli étteremszerűségben. Nem volt nehéz dönteni. Beszambáztam, és közöltem, hogy egy nagy forró kávét szeretnék. Leültem, és nekiálltam írni… szerencsére mindig van nálam toll, meg legalább egy A4-es oldalnyi üres papír. („másolói” közbeszólás: Annyira belejöttem az írásba, hogy ez mellé, még 6 db. szórólapot is fel kellett használnom. :D)
Volt egy ajtónyílás (az a levélbedobó bizgera), ami fordítva működött. Föntről kellett lefelé nyitni. Zseniális, a szórólapozók álma szerintem…Mindent megfordítanak az angolok, ezt miért nem tudták rendszeresíteni? A nyílásról jutott eszembe, legutóbbi alkalommal egy kezembe maradt. :D Pont egy-két töröttet látva azon gondolkodtam, a legcikibb ami történhet velem. A gondolat után, kb. 3 utcával arrébb már meg is történt. :D
És az írással már el is telt egy óra. Még egy pár sor, és máris eltelik a következő, és szólhatok. :D
A zene nagyon kellemes itt. Ahogy felfedeztem, nem rádió hanem valami zenei csatorna, vagy klipp válogatás inkább, mert nincs benne száj jártatás. Egész sok, már retrónak számító angol dalocska is ment. Néha úgy énekeltem volna… :D
A zenéről jut eszembe, az új fülesem, amit festegettem, nem vált be. Még jó, hogy magammal hoztam, a régi, egy oldalas, fülbedugós verziót. Szórólapozáshoz az a tökéletes. :D
Imádom, hogy sok időm van gondolkodni. Tudom, annak kéne inkább örülni, ha sokat beszélnék angolul, de úgy gondolom, mindennek eljön a maga ideje. :D Csak úgy ömlenek a gondolatok, vélemények, tervek.
A templom után a hitről gondolkoztam nagyon sokat. Arról, hogy úgy gondolom, bárki bármilyen vallást választ magának, a lényege ugyan az. Mindenki valami megfoghatatlan felé hajt fejet. Csak a megvalósítás más úton történik. Szerintem csak egy a fontos. Hogy magunkénak érezzük, azt, amit választottunk.
Az Én vallásomról annyit, hogy az alap, hogy természet alapú, hogy mindennek lelke van, még a tárgyaknak is. Hiszek a megfoghatatlanban, a magasabb erőben, energiában. Hogy minek nevezzük, vagy hogy egynek tekintjük vagy sem, a lényegen nem változtat. Tény, hogy a dualitás nekem fontos, hiszen, ha úgy fent, mint lent, akkor fent is két nem, jó és rossz, stb.
Úgy mondanám, hogy saját vallásom van,amiben az eddigi ismereteim azon részei egyesülnek, amit magamévá tudok tenni, s teljes átéléssel, a sejtjeimmel is hiszek benne. Hiszem, hogy ha jót teszek, azt egyszer, valahogy, valamikor visszakapom, ha nem is ugyan abban a formában, s ha rossz akkor persze azt is, ugyan úgy.
Tudom, hogy sosem leszek igazán jó, de abban biztos vagyok, hogy ha megpróbálom, mindig lehetek egy kicsit jobb magamnál. S ez alatt apró, piciny dolgokat értek.
Példák, hogy érthető legyen: A szél, az egyik ház előtt felborította a kaspót, s kiborult belőle a virág. Visszaállítottam. Tegnap este, alig vártam, hogy Ősökkel végre beszéljünk, s mikor beszáguldottam a wc-be, hallottam, hogy mintha folyna a wc. Otthagytam,s három lépés után visszamentem megcsinálni. Ezek az apró dolgok tesznek jobbá egy picivel…hogy nem megyek el olyan dolgok mellett, aminek nagyobb jelentősége és következménye egyik esetben sem lesz (értem ezalatt, hogy megcsinálom vagy sem), de csak egy mozdulatba kerülnek.
A way című film az ítélkezésről gondolkodtatott el. Nem akarok többé ítélkezni. Nem tudhatom, mi van a háttérben, s úgy gondolom, mindenki megérdemli a bizalmamat, hogy ne feltételezzem róla egyből azt, hogy a rosszindulat vezérli őket. Filmbeli példa, hogy a csaj megütötte a főszereplőt, mert egy szituáció úgy hozta. Kiderült, verte a férje. Ösztönös önvédelem volt.
Azért lett ez annyira fontos nekem, mert itt a CICD-ben, mindenki vagy elmenekült, vagy keres valamit, vagy változtatni akar. Senkinek nem tudsz semmit a múltjáról, és családként éltek együtt.
Kicsit született feleségek „kép” jut eszembe, amikor mindegyik hölgyemény háta mögött van valami…egy kés, egy bilincs, stb.
A kérdés, amit ez magával vonzott magamban, hogy Én mi elől menekültem el, ha menekültem, és mit keresek itt.
Sok-sok dolog van. Menekülni a mókuskerék elől menekültem, és a kudarcaim elől, ami az Önismeret hiányából fakadt, hogy mindig valami olyanba fogtam bele, ami végül nem adott örömet. De leginkább keresni jöttem. Keresni magamat. A vágyaimat. Az álmaimat. Megismerni embereket, sorsokat, s tanulni belőlük, fejlődni általuk. Azt sem tartom kizártnak, hogy valami előző élet beli dolognak is köze van a dologhoz.
Ezek mellett nagyon jó dolgom volt otthon. S mindig kérdés volt bennem, miért Én kaptam meg a szerencsésebb életet? Mivel vagyok másabb, mint azok az emberek, akik szenvedtek mellettem? SEMMIVEL!
Azzal, hogy önkénteskedem, hogy feladtam az otthon kényelmét, a hálámat szeretném kifejezni, és utólag megdolgozni a szerencsémért.
Meg szeretném tudni, hogy meg tudom e őrizni a mosolyomat és a hitemet a nehézségekben is. Hogy megtudom e találni a boldogságot mindenhol. Jöttem, hogy megéljem a magaslatokat és a mélységeket…mert lesz még boxzsákotölelekéssírok. Ez biztos. Megismerni az „ördögöt” és az „angyalt” magamban. Megismerni, mit is szeretek és mi az amit csak hittem hogy szeretek. (Pl.: Imádom a kertet, az írást – nem szeretem a marketinges dolgokat…)
Fura, Én itt ömlengek, leírom mit és hogyan gondolok, és olyan érzés fogott el, hogy milyen önző, hogy magamról beszélek, rólatok meg nem tudok semmit.
Zoltánnal való beszélgetéseim során tapasztaltam először azt, hogy azzal, hogy mesélt és az megjelent a fejemben, kicsit az Ő élményei az Én élményeimmé is lettek. Azzal, hogy mesélt, Én is élményekkel lettem gazdagabb, pedig ott sem voltam. Új fajta ismeret és érzés volt ez, ami újabb gazdagság érzettel töltött el.
Senkit nem akartam közel engedni magamhoz, mégis, tulajdonképpen mindenki belopta magát a szívembe. Egy mozdulattal, egy tekintettel, ez mondattal, egy mosollyal, vagy csak azzal, hogy itt van.
Kicsit hasonlít a szerelem érzethez. Olyan, mintha mindenkibe szerelmes lennék egy kicsit. Férfiakba, Nőkbe, Fákba, Állatokba, a helyekbe, amiket kialakítottam magam körül, az írásba. A világ összes dolgába, a foghatóakba és a foghatatlanokba…Mindenbe és mindenkibe.
Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani. Remélem nem állapot marad, hanem eggyé válok vele, s a természetemmé lesz. Tetszik az, ahogy mostanában megélem a dolgokat, ahogy látom a világot. Tetszik az a világ, amit teremtettem.
Újabb 50 perc telt el. Enyhe szófosás, már megint…:D
Rám jött, hogy bocsánatot kérjek. De nem szeretnék. Nem szeretnék többet bocsánatot kérni azért, aki vagyok. A döntés a tiétek, hogy elolvassátok – e ezeket a sorokat, vagy sem. Nem, ez már nem az Én hatásköröm. Inkább így: Remélem élveztétek soraimat, elnézitek a helyesírási hibáimat s a néha cikázó gondolataimat, bízom benne hogy néha sikerül gondolatot ébresztenem bennetek, vagy „csak” mosolyt csalni az arcotokra. Vagy csak annyi, hogy nem bánjátok azt az időt, amit ezen sorok olvasásával töltöttetek. Engem már ez is teljesen boldoggá tesz. :D
Egy kérés: Akinek van kedve és ideje, írjon nekem pár sort, hogy mi van vele. Hogy minek örült mostanában, vagy épp mi fájt neki. Hogy mi gondolkoztatta el, vagy milyen élménye volt. Tudni szeretnék rólatok. :D
Még nem tudom, mi vár ma rám, ha jól érzem, egy kis fagyoskodás, de most búcsúzom. Remélhetőleg 20 perc, és itt a vasparipa.
Homlokcsók mindenkinek!
