Egyik pillanat sem átlagos.
Épp London egyik repülőterén dekkolok, várva, hogy végre, majdnem egy év után „hazamehessek.” Ez részben magam döntése volt, részben a helyzet adta lehetőségek elfogadása, és ezzel a harc vagy az esetleges összedörrenés elkerülése. Egy békésebb út. Vagy gyengeség? Jó kérdés, és minden válasz helyes. Helyes a gyengeség is, de helyes az is, hogy így voltam erős. Te kedves olvasó, majd eldöntöd, ezt rád bízom. :)
Épp mosdóból tértem vissza, mikor megálltam egy pillanatra, és magamba szívtam a pillanat erejét. Körbenéztem: Csupa várakozó ember. Csokor virággal, kutató vagy épp fájdalmas tekintettel, mosolyogva vagy épp lefelé görbülő – a fájdalmas utolsó pillanatokat érzékeltető – szájjal. Csodálatos látni, hogy ahány ember, annyi reakció ugyan arra a szituációra.
Aztán megérkezik a tömeg. Csókok, kacajok, könnyek, sztyuik, elrohanó – valószínűleg magányos emberek. Kutató tekintetek ezrei, az érzelmeket szinte tapintani lehet a levegőben.
Magas, alacsony, férfi, nő, gyerek, öreg, fiatal, stb. Táblák – xy nevével.
Egy férfit szúrok ki a tömegből. Mozdulatlan. Távolba mered. Szinte hallom a gondolatait: Hol van már? Félre fordított feje a kutyákra emlékeztet, aki nem ért valamit. Aztán kakaskodik, lábujjhegyre áll, ahogy a gyerek, mikor látni akar valamit, amit nem lát…. Kényszeresen félrekapja fejét, nézelődik…Zsebre dugja kezét, dülöngél, mint a kisfiú, aki megáll a kedvenc játéka előtt és csak sóvárog….A feszültség pillanatai tisztán kiülnek arcára. Látom a kérdőjeleket a feje felett…. Türelmetlenül egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyt… Még mindig ömlik a tömeg, és sehol, sehol akit vár. Telefonjához nyúl, mintha az bármiben is segítene.
Közben a tömegen áttör egy idősebb férfi, és egy tolókocsis hölgyet köszönt, és ugrik a nyakába.
Egy fiú hátitáskával rohan át a tömegen, nem látom hova tart…
Egy babát kapnak a nyakba, gyerekkacaj tölti el fülemet...
Ő még mindig vár. Már az Én gyomrom is összerándult. Szinte érzem,amit érez. Keresztbe tett kéz és láb. A kezével a hóna alatt öleli meg magát. Szinte érzem az önnyugtatás sikertelenségét.
A tömeg csak ömlik. nincs megállj… aztán apad a tömeg. De Ő még mindig csak ott áll. Vár….vár…vár.
23:27….
Bekúszott elém egy pár: Csokor rózsa, hatalmas csók, véget nem érő ölelés….
23:29 – A pár „kimászott” a képből, és a kiszúrt férfi …. eltűnt. Kétségbeesetten keresem, biztosan csak szem elől tévesztettem… de nem.
Soha nem tudom meg, kit várt, és hogy mi történt, amikor találkozott azzal a valakivel….
Enyhe csalódás lett ujjá rajtam…a pulzusom lassan csökken….elmosolyodom: Ettől szép. Lehet, ha látom, akkor nem olyan lett volna, mint amilyennek előtte elképzelem.…
Hogy mire tanított ez most engem? Hogy az út a fontos, nem a cél. Bár „elmaradt” a történet vége, de minden pillanatot megéltem a férfival együtt…és ezt senki nem veszi el tőlem, azt ahogy megemelkedett a pulzusom, hogy együtt vártam vele, a gyermeki kíváncsiságot: Hol van, Ki az, Mikor jön már?.
A vége? Úgy fejezem be, ahogy akarom – ez a szabadság. Rajtam áll, hogyan fejezem be. Én döntök. És Te is.
Szóval itt, az érzelmek hatalmas tengerében várok, várok, hogy személyesen is megtapasztaljam, a haza térés örömét, és megéljem, amit itt, majdnem fél napon keresztül „vizsgálhatok”.
Egyik perc sem átlagos. Mert valaki vár, valaki szeret, valaki remél, valaki ölel…és még sorolhatnám befejezhetetlenül a listát, amit egy pillanat magában rejthet.
