…hasra vágódtam az ágyon, bekapcsoltam a gépem. Elkapott a ha nem írhatok, megőrülök érzés, mert tele a fejem. Winamp bekapcsol, véletlenszerűen rákattint egy számra. Egész találó, jól esik a fülemnek, lelkemnek. (Candy Duffler and Dave Stewart – Lily was here)
Egy hete már, hogy nem tudtam pötyögni, s azóta leírhatatlan mennyiségű dolog történt velem. De azt hiszem, először csak tegnap estéhez ugranék vissza. Vacsi előtt lehetett még, amikor Gábor (az egyik,mert több van), int, hogy menjek oda hozzá. Ma este tábortüzezünk, ha van kedved, csatlakozz.
Nem volt kérdés. Vacsi, csirke etetés, majd Adéllal mosogattunk, - úristen de részletesen letudnék írni egy egyszerű mosogatást, de most elfojtom az érzést - . Utána átöltözés, találkozó a Nambíbia nevezetű épületnél. (és megint, csak lényegre törően, pedig …félelmetes)
Hosszú vastag naci, hosszú ujjú felső, pulcsi, bőrdzseki. Övtáska..Hmm, nem, nem kell övtáska. Mindek? Elég a telefon, azzal tudok világítani. (Miért, miért nem a fejlámpát??? Annyira ostoba tudok lenni időnként.)
Közeli erdőbe mentünk. Zu, és Filippe csinált egy kis erdei bunkert korábban. Nagyon jól nézett ki. Tüzet raktunk, és élveztük egymás társaságát. Beszélgettünk, zenét hallgattunk,játszottunk – és itt rájöttem, a lányok körülményesek - ,ilyenek. Nagyon – nagyon jól éreztem magam.
Hajnali 3 körül járhatott, amikor megindult a bagázs visszafelé. Nem találtam a telefonom. Az egyetlen dolog, amit hoztam magammal, és arra sem tudtam vigyázni. Ha őszinte akarok lenni, végre nem volt fontos. Nem nyomogattam. Csak világítottam vele. Pisilések után, mindig magam mellé tettem le. Hiba volt.
Filippe és Adél úgy készült, hogy marad. És „véletlenül” volt egy potyahálózsák. Telefon ide-oda, mindenképp maradtam volna. :D Meg is nyugtatott a tény, reggel az ébresztő csörögni fog, és meglesz a telefon. Jól bírja a strapát, nem lesz baja. (Szerintem ez a telefon, CSAK tűzálló nem volt.)
Próbáltuk csörgetni lefekvés előtt, de nem csörgött ki. Gondoltuk nincs térerőm.
Magunktól ébredtünk hét előtt egy kicsivel. A bunkerben aludtunk. Filippe megrakta a tüzet, és kitessékelt minket. Hűvös volt a hajnal nagyon.
10 perc kellett az első csörgéshez. Egy évtizednek tűnt. Számoltam: egy missziszipi, két missziszipi…és melegedtem a tűznél. 7 óra, és semmi hang…Nem baj, gondoltam van még egy beállítva – tudom, hogy nem volt értelme, de akkor ezt nem igazán fogtam fel - .
7:20, a csirkék éhesek. Visszasétáltam a CICD-be, telefon nékül. Megetettem a csirkéket, elmentem lezuhanyozni, mert ronggyá voltam fagyva, és a meleg víz elálmosított. Ledőltem az ágyra. Elbóbiskoltam, és azt álmodtam, hogy valaki jön be az ajtón, és szól, hogy véletlen elvitte a telefonom, tessék itt van. Felriadtam, de valahogy megnyugtatott ez a tény, legalább is annyira, hogy elhelyezkedjek alváshoz. Itt kezdődött, hogy minden egyes neszre felébredtem – szerintem még a 2 kilóméterre lévő ajtócsapódásra is, hogy hozzák a telefonom. Persze nem. 9-10 környékén meguntam.
Felöltözés,irány az erdő. Adél és Filippe azonnal nekiálltak segíteni. Semmi.
A héten kaptam a hírt, hogy megyek Birmingham-be, valószínűleg hétfőn. Muszáj voltam visszamenni, összepakolni, mosni, ilyenek.
Beraktam egy mosást, aztán ezalatt összepakoltam a táskám. Az életem ismét egy táskában.
Amíg a ruhaszárítóba száradtak a ruhák, kiporszívóztam, rendet raktam…elbúcsúztam a szobától.
Nem hagyott nyugodni a telefon. Elmentem, végigkérdeztem a népet, nincs e náluk. Mónikát – nagyon-nagyon megkedveltem… és egyébként Ő a patakba esett bele :) - , Barnát és Krisztinát konkrétan az ágyból szedtem ki.
Kiderült, Gábor(a másik) sem találta a telefonját – később meglett. Mónikánál volt. :D
Miután mindenkit alaposan kikérdeztem, levontam a következtetést, hogy biztosan lemerült a telefonom, és ott kell lennie valahol az erdőben. Nekem van időm, és megkeresem. Elvégre, apával is vadásztam már a kőrös holtágának legaljáról karkötőt, és végül meglett. Sőt, ugyan itt vadásztam horgászbotot is. Az is meglett, és még a hal is rajta volt a horgon. :D
Ezzel a lelkesedéssel indultam el vissza az erdőbe – ismételten. Az erdő szélén megláttam Zu-t és Gábort (aki szólt) – egyébként Ők egy pár- , és Zu ahogy meglátott el kezdte mondani, hogy megtalálták a telefonomat, csak van egy kis probléma, a tűzben volt. És nyúlt a zsebébe. Én vigyorogtam, azt hittem humorizál. Hiszen az lehetetlen. Átjött az úton az Én oldalamra, és a kezembe nyomta a telefont, vagyis azt, ami maradt belőle. Leültem ott ahol voltam. Letettem magam elé a telefont, és néztem. Tudtam, de nem fogtam fel. Vagy felfogtam, csak nem akartam elhinni. Teljesen mindegy. Leültek mellém. Aranyosak voltak.
Az első mondat, ami elhagyta a számat: Van egy cigitek? Nem volt, pech. - Bár rendes volt Gábor, mikor visszaértünk, kaptam tőle egyet, nem kellett kérnem. – Felfogtam, és elhittem. Elindultak a könnyek. – egész nap fojtogatott – 2 perc. Ennyi volt. 2 perc alatt az agyam annyi okot talált, amiért így kellett lennie, hogy mint amikor a csapot elzárod, úgy apadtak el könnyeim. Utolértek Gáborék.
És innentől kezdve kb. 25 percen keresztül folyamatosan beszéltem. Trauma feldolgozás beszéddel.
Dávid is csatlakozott, s végül a két srác állt, és nézett, mert nem tudtak mit csinálni. Aztán közöltem velük, hogy elmegyek, mert ha itt maradok, nem fejezem be a beszédet soha. Marasztaltak, de tényleg, beszéltem volna, ameddig bírom szusszal. Keringtem, toporzékoltam egyet…és elindultam az ebédlőbe. Mert ugye stressz evő vagyok….3 falat virsli után rájöttem. Nem megoldás. Ettem egy kis gyümit, váltottam az emberekkel pár szót, és kivágtattam.
Persze, persze egy tárgy. Én értem. És nem is a telefon elvesztése zaklat fel. Azt már értem, hogy miért kellett. Sokat, nagyon sokat nyomkodtam. Szótár, Facebook… minden szar. Ahelyett, hogy gondolkodtam volna, vagy az életemet éltem volna itt, és nem posztolgatok. Ráadásul, folyamatosan a múltban voltam. Jujj, ezzel az volt az utolsó emlékem, azzal amaz. NEM. ITT VAGYOK.
Mielőtt idejöttem, tanítóm volt egy Sámánnő. Zsuzsa. A jelenben élés volt a fő téma. Külön kértem a tanítást erre. Hát csodálkozom, hogy ez lett a vége? A telefon a múlthoz kapcsolt… csatorna elvágva.
A legfájdalmasabb a dologban, csupán egy dolog: ajándék volt a szüleimtől a nagy kalandra. (Szeretlek titeket!) És az Ő zsebüket kurtítottam meg hiába. Ha Én fizettem volna, már csak bosszankodnék maximum, hogy nem lehetek ennyire béna. De nem.
Ráadásul, mivel egy hete nem tudtam írni, az utóbbi pár nap a telefonomba jegyzeteltem mi történt. Sok-sok kép is volt benne. ÉS AZ ÖSSZES KONTAKTOM. Jelentem, egy telefonszámom sincs.
A tökéletes múlt lezárás, nem igaz? :D
Elengedés… és holnap megint búcsúzom. Nem tudom mennyi időre. Érzéseim azt súgják, hogy sokáig leszek távol. Nem tudom miért. Ami biztos, nagyon vágytam rá, és megkaptam. :) Újrakezdés az újrakezdésben. Telefon nélkül. :D
Amikor még azt hittem, hogy elhagytam a telefont, írtam egy levelet Mamzinak és Papeskunak, amit végül nem küldtem el, íme:
Kedves Édesanyám, és Édesapám!
Nagyon szeretlek titeket.
Azt hiszem, ha az embernek valami a keresztje, akkor azt biza cipeli egy életen keresztül.
Tegnap este, nagyon jó kis baráti estét tartottunk, és biza megfizettem az árát. A telefonommal...
Igen, elhagytam. Igen, megint. Igen....Tudom...
Higgyétek el, ezt most Én sajnálom a legjobban...
Aztán persze, az égett telefonnal kicsit átfogalmazódott… Utána megint a facebook – mint aki nem tanult a leckéből -, szóval posztoltam a képét az égett telefonnak. Azt hiszem, így, szeptember elsején, az újrakezdés újrakezdésében kicsit át kell gondolnom és alakítanom dolgokat.
Megint visszamentem az erdőbe, mert Dávid kereste az ingjét, és Én amúgy is szerettem volna visszamenni. Leültem a kihűlt, épp csak egy picit parázsló tűzmaradvány mellé…és megláttam még egy-két darabkát a telefonomból. (Fura – nem volt időm még nevet adni neki. Pedig mindennek nevet adok. Mindennek oka van.)
És megszületett az elmélet. Valaki – vagy Én, vagy akárki valószínű belerúgta a tűzbe.
Aminek meg kell történnie, az meg is fog történni. Ebből kiindulva teljesen mindegy, hogy ki volt a „végrehajtó”.
Ennyit az elmúlt 20 órámról…a hetet majd apránként pótolom. :D:D
És egy idézet, ezt most kerestem :D :
„Az élet legnagyobb tudománya az el nem csüggedés, a remény megőrzése, az állandó újrakezdés.”
Csőgl János
